Pedig ez az előadás az előző napi beszélgetéssorozathoz hasonlóan szintén nagyot merít. A Gogol művére épülő szatirikus, jó értelemben vett ,,agymenés” az utóbbi időszak közéleti, kulturális, vagy tulajdonképpen bármilyen hazai mozzanataira szinte egytől egyig reagál. A vidéki kisvárosba érkező, egy félreértés következtében revizornak nézett Hlesztakovot a város uszodájában körülzsongja a bárhonnan ismerősnek tekinthető polgármester és családja, az ingatlanos, a bíró, a szociális intézmények vezetője, a postás, a tanár, az uszodaigazgató… A percről percre utalásokkal és gegekkel operáló előadást folyamatosan kitörő nevetés kíséri.
A még az előző héten is kiszámíthatatlanul bővülő KDF Fesztiválklub programjainak nagy részét a szinte mindennapos koncerteken kívül a szervezők hétköznap délutánokra időzítették. Így, bár a lelkes fesztivállátogatónak minden nap lehetősége adódna egy-egy szeletét megismerni az elmúlt év újdonságainak, új témáinak, de be kell látni: a szervezőkön, rajtunk és egy, A revizoron megismert New York-i nézőn kívül sajnos nincs se lelkes, se elhivatott, se érdeklődő, se betévedő más állandó látogatója a programoknak. Pedig a Klubprogramokat (is) látogatva tapasztalhatóvá válik a fesztivál vezérfonala: nem csak a programtáblázatot bújva tudjuk, hogy a kortárs dráma és színház fiatal képviselőinek megismertetését tartották szem előtt a szervezők, Marcival tényleg folyamatosan újabb és újabb oldalát fedezzük fel ennek a koncepciónak. Például maguk a fiatal szervezők is teret kaptak. A Klubot szervező (egyébként más programokon is aktívan résztvevő) önkéntesekből álló csapat tagjai, mint ahogy az egyik kiírásban szerepel, ,,mind felsőfokú művészeti és színházi képzésben vesznek részt.” Sokan vannak, és, legalábbis kívülről úgy tűnik, a szervezésnek köszönhetően elegen. Nem lehet váratlanul rajtuk ütni, még amikor egyik délelőtt (!) pusztán partizánakcióból betelefonálok a fesztiválközpontba, hogy megtudjak egy hiányzó információt, akkor is többen segítőkészen állnak rendelkezésre. Igaz, hétfőn még mindegyikőjük frissen jár-kel az Aurórában, szervezkedik, másnapra már akad büfében alvó társuk. De hát van min dolgozni.
A fesztivál negyedik, ötödik és hatodik napját az Aurórában töltjük, mely egy nemrég, október vége felé nyitott közösségi tér, ott dolgozók és oda járók együtt alakították ki és pofozták helyre. Az egyik falon még mindig ott áll, hogy „Adományoddal az Auróra épülését segíted.” Azóta többfelől hallani róla, gyorsan kinőtte magát, valószínűleg nem véletlenül választották a Klubprogramok helyszínéül.
Hétfőn délután egy beszélgetésnek ad teret, ahol két fiatal, ide fordítóként érkezett színházi szakemberrel ismerkedünk meg. Szabó Attila és Kecskés Noémi, az Országos Színháztudományi Intézet és Múzeum munkatársai beszélnek nekünk Szertelen színdarabok New Yorkból című drámaantológiájuk létrejöttéről. Attila Fulbright-öszöndíjasként ment New Yorkba. A kint tartózkodás során jött az ötlet, hogy Noémivel készítsenek egy kortárs New York-i drámákat felvonultató antológiát. A válogatás szempontja az volt, hogy a kötetben többféle tendenciának adjanak teret, melyek mind formailag, mind tematikailag meghatározzák ma az ottani off-kategóriába sorolható dráma útjait.
Ilyen például az amerikai társadalomban tabutémának számító, a felszín alatt azonban nagy feszültséget okozó rasszizmus kérdése. Egy erről szóló drámából (Branden Jackobs-Jenkins: Szomszédok) részleteket is olvasnak a szervezők. Attila gitáros zenei közjátéka után a beszélgetés kötetlenebb formát vesz, a közönség kérdései a New York-i színház és kritika viszonyára terelik a szót. Megtudjuk, hogy az ottani színház sokkal nagyobb mértékű piacorientáltsága révén jobban függ a nézőkre ható kritikai visszhangtól.
A kedd délutáni beszélgetés két helyes fiatal, Emel Dev és Michał Marek-Młot drámafordító munkáját járja körül. A Balassi Intézet ösztöndíjasaiként lehetőségük volt a balatonfüredi Magyar Fordítóházban is pár napot eltöltve lefordítani egy-egy kortárs magyar drámát.
Emel beszélt arról, hogy Törökországban csak az utolsó tíz évben kezdtek el magyar irodalommal foglalkozni, addig az ottani köztudatban József Attila és Petőfi képviselték a magyar irodalmat. A dráma ma sem tartozik a sokat forgatott olvasmányok közé, az utóbbi évek egyre szorosabb magyar-török kapcsolatainak is köszönhetően azonban a Balassi Intézet kezdeményezésére hamarosan megjelenik Törökországban egy magyar drámaantológia. Ennek részét képezi majd az Emel által lefordított A Gézagyerek, Háy János drámája. Emel szerint a dráma problematikája általános érvényű, a fordítás során csak a két ország közötti kulturális különbségek okoztak gondot.
Ez nem volt jellemző Michał munkájára, hiszen ő Kis-Lengyelországból érkezett, példái alapján a szavak szintjén is tapasztalható a hasonló kultúra. Ő Spiró György nemrég megjelent drámáját, az Édes otthont fordította. Beszámolójából kiderül, Lengyelországban nagy az érdeklődés a magyar irodalom iránt, Spiró is ismert szerzőnek számít a drámaírók között.
A beszélgetés után a szombaton szóba került, a Trafóban futó Reaktív programsorozat két előadását tűzték műsorra a szervezők. A Maradjak? Menjek? Hova? témára készült előadások közül Szenteczky Zita rendezéséhez van szerencsém. A Szil Ágnes Csak oda című drámájából készült felolvasószínházi előadás egy Norvégiából húsz év után pár napra hazatérő fiú, és a közte és családja között a megtört kapcsolatok miatt felszínre törő konfliktusok története. Az előadás felolvasószínházi keretek között is megpróbálja mozgalmassá tenni a történetet, de a sztereotipikus viszonyok és szerepek kényelmes hálóján nem sikerül áttörnie.
Szerdán két előadás vár minket. Először a Momentán Junior társulatának Spuri című, nézőket is megmozgató improvizációs előadását láthatjuk. A ,,műsort” a Klubrádióból ismerős Bódi Gergő vezeti, figyel arra, hogy az előadás lendületben maradjon. Erre, úgy látom, szükség van, az improvizációs jellegből (is) adódóan néha egyenetlenné válik a ritmus. De ahhoz képest, hogy most nyáron találtak egymásra, összeszokott csapat áll előttünk. A különböző játékokban látszik, figyelnek egymásra, ami az ilyen jellegű előadásokban, úgy tűnik, különösen fontos.
Gyorsan és meglepően szellemesen építenek egymás és a nézők reakcióira, a nézők közt helyet foglaló gimis csapat pedig végig hangosan és lelkesen kommentálja az előadást.
Pár órával később a Rácz Anna rendezte Szentivánéj vonzza a pincébe az eddigi off-programokhoz képest nagyszámú közönséget. Az alkotók ötlete alapvetően közelebb visz engem Shakespeare drámájához. Kivágták belőle a tündérmesét. Ezáltal egyszerűen hisztis, hadakozó, kétségbeeső, vágyakozó szerelmes kamaszokat látunk a színpadon. A szerelem ésszerűtlen szabályait mutatták meg ezzel az ötlettel pőrén, egyszerűen. Ezeket a szabályokat, vegyük észre, nem a tündérkirálynő vagy a tündérkirály irányítják.
A díszlet is egyszerű, a szerelmi kapcsolatok erdejét maguk a szereplők rendezik be: az egyik jelenetben különböző színű és anyagú lepedőből vetnek maguknak az egész játékteret beterítő ágyat. A szerelmeseket játszó diákok a Kimiből (Keleti István Alapfokú Művészeti Szakközépiskola) érkeztek, játékuk a témához is illeszkedve friss, csak néhol szembetűnő egyenetlensége az előadás miértje miatt nem zavar.
Este sikerül végre egy koncertet is meghallgatnunk. A fenti klubból egészen a pincéig kell megtenni az utat, már a szuperbiztonságosan leszigetelt ajtóból hallatszik a Keddek zenekar ,,hero-ironikushard piano-pop” zenéje. A délutáni gimis csapat összefogott hajú, fiatal tanárbácsija most vörös fényben, a zenekar énekeseként rázza a fejét. A zenéjükkel abszolút meggyőznek. Sokat elmond, hogy a velük kapcsolatos első kép, amire emlékszem: lezenélték a plafonról a vakolatot. Ezek a fiatalok!
Kapcsolódó
