Azonban csak szeretett volna, mert a klasszikus opera rengeteg kőbe vésett attribútumát végül nem tudta levetni. De sok minden történt, hogy ne így legyen. Almaviva gróf itt például egy önnön kultuszát közhelyekkel építő miniszterelnök-hasonmás, aki a család-erkölcs-hűség (vagy valami ilyesmi) triász mentén hirdeti meg programját, majd Figarót csak azért akarja összeesketni Marcellinával – egy adóssága miatt –, hogy annak szerelmét ő maga vihesse ágyba. A rengeteg kavarás, szervezés és vágyakozás egyébként remekül érthető a történetből: hogyan vet szemet Rosina, Almaviva felesége és Susanna is, Figaro jövendőbelije Cherburinra, Marcellina Figaróra, közben röpködnek a tervek, halad a történet, és lépten-nyomon az utunkba akad valami hozzánk szóló gesztus.

Lorenzo da Ponte librettója például feltöltődött mai, hétköznapi szavakkal, amik közül csak egy-kettő lóg ki a textusból - de az nagyon. Nem mellesleg az operát magyar nyelven játsszák, és néhány áriától eltekintve tökéletesen lehet érteni mindent – ez alól a második felvonás kivétel. A Mozart-zene meg ugyan emlékeztet régi önmagára, de nagyon vagány módon van áthangszerelve, néha direkt gagyi, néha harmonikusan illeszkedik hozzá egy gitár, vagy egy dob, amúgy meg Köteles Géza karmester izgalmas játékossággal, egyszerűen vezeti a hat fős, néha kicsit vékonykának tűnő – ami leginkább a tompa hangosításnak tudható be –, de végig nagyon közvetlenül szóló zenekart. Az új hangszerelésnek hála nem kevés poposabb dallam is felbukkan a klasszikus zenében – nem mintha Mozart zenéje ne lenne eleve játékos. Roppant szimpatikus így ez az egész, valakik tényleg komolyan gondolták a klasszikus opera emberivé tételét.

Ez a közvetlenségre és érthetőségre való törekvés abszolút jellemző Hábetler rendezésére: a díszlet egy mai lakásbelsőt formál, amiben van nagy ágy és rengeteg edzőgép (amit hol azért használnak a szereplők, hogy valamit csináljanak éneklés közben, hol pedig kifejezetten szellemes, amikor szerelmi évődés közben egy súlyemelő rúddal vívnak vagy kardióznak). Klimó Péter díszlete minőségében inkább olcsó hakniprodukciókat idéz, de amíg az előadás ezt használja, nem igazán érdekes ez, csakhogy a rendezés egy idő utána nem tudja feltölteni sem a teret, sem a szereplőket, sem a történetet.

Az énekesek hallhatóan és láthatóan nagyon dolgoznak. Kovács István basszusa és színpadi jelenléte koncentráltan hozza a kétségbeesett, de vágyait kajtató, önellentmondások millióiba belezavarodó grófot, Fodor Beatrix ugyan rendre érthetetlen marad az áriákban, de jó ízléssel adagolva, szépen cseng a hangja, Rosina grófnőjéből pedig remekül kijön a férfiakkal űzött, vágyakkal teli játék. Hámori Szabolcs pontosan énekli Figaro szerepét, de a fene se tudja, miért lett a címszereplőből sokadrangú mellékszereplő, a figurának egyszerűen nincs se súlya, se tétje, így pedig az egyik fő szervező erő teljesen elvész az előadásból. Herczenik Anna pontosan hozza az ügyes és talpra esett Susanna figuráját, Farkasréti Mária a nála jóval fiatalabb Figaro után epekedő Marcellinát, Megyesi Zoltán pedig Basiliót. Cherubint – mivel a nézőtéren nem akadt kontratenor – egy nő játssza, Mester Viktória érzéki, tiszta hangja gyönyörűen tölti be a Városmajor sátrát, és a mindenki által hőn áhított fiú karakteréből is megkapjuk azt a feelinget, aminek elhisszük: mindenki beleesik.

Bár az előadás részleteiben izgalmasnak tűnik, és ha megkérdeznének, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy ez rólunk akar szólni - csak épp azt nem tudom, hogy miért, hogy honnan és hogy hova. A jelenetek rendre elnyúlnak, az énekesek színészileg nem tudják azokat feltölteni, az ötletek pedig szigetszerűek maradnak, nem érnek össze egésszé, egy világgá. Sőt, a második felvonásra elkezd teljesen szétesni a történet is: Hábetler egy mulatós buliba helyezi a darabvégi nagy kavalkádot, minden szereplőt extra jelmezbe öltöztetve, így sem azt nem tudni, ki kicsoda, és azt sem, ki mit miért csinál – hiszen mást mutat a színpadi koreográfia és mást a szöveg (bár ennek a bulinak a díszlete olyan hipergagyi, hogy azért még a néző is pironkodik, de a közeghez végül is passzolna, ha erényt faragnának belőle). Valahogy az énekesek is fáradnak: elkezdenek egyre érthetetlenebbé válni, egyre kevésbé artikulálni, így a nagyon izgalmasnak ígérkező, szokásokat döntögető opera végeláthatatlan, érdektelen hömpölygéssé válik.

A váratlanul hosszúra nyúlt első rész után (váratlan, hiszen a keret, a koncepció körülbelül az első felvonás felét bírja ki) a másodikból egy-egy szép hang, egy-egy erőteljesebb ötlet tud csak élettel telivé válni. Érthetetlen ez az időtartam, mert ha az alkotók belenyúltak a hangszerelésbe, a szövegekbe, akkor miért nem tudtak belenyúlni a sztoriba, annyit meghagyva, ami számukra érdekes? Bármennyire is kortárs opera akart ez lenni, végül a klasszikus szabályai győztek. Kár, mindenki jobban járt volna a húzással, a nézők is, de leginkább az előadás, ami igazán különleges élmény lehetett volna. Így csak nem egészen mindennapi.