Kőváry Katalin rendezőnek kétségtelenül van arra intenciója, hogy merre lehet ez a komikus énje a drámának: valahol a karaktereken belül kell ugyanis lennie, ha már a cselekményben nem találni. És valóban ott van, erre bizonyságul szolgál Görög László Perticse, akinek kispolgársága mindig felülírja nagypolgári manírjait, és akinek kisszerűsége szerethető esendőséggel párosul. Sőt, Györgyi Anna Perticsnéjében is fel-felsejlik akkor, amikor az egy darab feszült asszony sziklaarca mögül olykor kikacsinthat az ember. Zsurzs Kati pedig, a velünk fesztelen közvetlenséggel csevegő, a pálinkára a világ legtermészetesebb módján rájáró Szakácsnője mögött egyáltalán nem tartogat semmi tragikusat, ő csak egyfajta érdeklődő kívülálló, rendkívül kellemes jelenség. Pertics barátja, a megcsaló szerepében Szirtes Balázs ellenben semmi komikusat nem mutat. Magára az előadásra is ez a jellemzőbb. A sokkal jellemzőbb.

Ugyanis hiába minden színészi igyekezet, ha egyszerűen nincsen köré előadás szervezve. A Pertics Janika ugyanis jelen állapotában inkább mese, mint tragédia vagy komédia. A rendezőnek nincsen intenciója az _egészre_ nézve, a színészi munka módszeresen, és következetesen beleütközik a komédiakeresés zsákutcáiba, mint amikor Perticsné egyszer csak keservesnek?, igazinak?, groteszknek?, ironikusnak?, szánt zokogásban tör ki, ezzel elvéve a karaktertől azt a lehetőséget, hogy a legcsekélyebb mértékben is komolyan lehessen venni mint szerető asszonyt, mint boldogtalan anyát, mint szenvedő feleséget. Ahogy a közösen sírás tíz perce, vagy a jelentőségteljes ki- és berohanásokról sem egyértelmű, hogy tragikus vagy komikus túlzó elemek-e (inkább egyik sem, mint mindkettő). Az ilyen típusú stílsuzavarokon túl pedig még olyan okok is hátráltatják az előadás megszületését, mint Pertics negyedórás lerészegedő nagymonológja, amely az egyik dramaturgiai lyukba zuhanva válik ha nem is semmissé, de a vélhetően belefektetett munkához arányítva minden bizonnyal igen kevéssé - Görög László egyébként tiszta, világos és kifejezetten nagyszabású ívet jár be e negyed óra alatt, de a könyörtelen statikusság és az előadás burjánzó belterjessége nem engedi, hogy ez az ív valóban megmutatkozzék. A karakterek sokkal inkább magukban forrnak és próbálják kialakítani saját kis világukat, semhogy egymással konfrontálódjanak, azonban egy ilyen kisrealista vonásokkal bíró bukástörténet sistergő konfliktusok nélkül, az összeomló múlt és a gúzsba kötött jelen nélkül nem nagyon működik.

Pedig a történet - Csáth pontosan tudja - kegyetlen és groteszk; hiába bármekkora a hajcihő, a felszarvazás, a megcsalás, a botrány, mivel ez "csak" famílián belül történik, egy szeretet és meghittség nélküli kihűlt családi tűzfészekben, minden mehet tovább a megszokott kerékvágásban, arccal a hazugságnak és a tehetetlenségnek. Ehelyett Boér Kálmán (egyszemélyben Pertics jó barátja, a család jótevője, albérlője, kosztosa, a szerető, a felszarvazó) elégeti a család széthullásának mementóját, s eme "happy end" nincs zárójelbe téve, csak Pertics hangos, részegen, félig öntudatlanul kinyögött siralma jelzi, hogy a történet nincs annyira lezárva, pedig valójában le van, mert igazából el sem kezdődött. Megrekedt valahol az első ötleteknél, az alapintenciónál, ott, ahonnan érdemes lett volna elkezdeni.