A Loman család finoman szólva is nehezen tud érvényesülni a világban. Happy, a kisebbik fiú nyolcadsegéd egy ügynök mellett, Biff sok évi vándorlás és énkeresés után tért haza, az isten se tudja miért, Willyt pedig már egyáltalán nem övezi az a közmegbecsülés, ami régen – ha egyáltalán volt valaha ilyen –, sőt ki is rúgják az állásából. Az egymás mellett élés se igen megy nekik, de Linda, az anya töretlenül próbálja békíteni az egymásnak eső feleket. Hogy mi a konfliktus oka? Talán, hogy Biffből nem lett az, aki Willy lehetett volna, talán, hogy Willy állandóan ámítja a körülötte élőket és hazugságban él, talán, hogy mindenki másnak mutatja magát, mint ami, talán, talán. A lehetőség végtelen, ahogy nincs is egy ok, egy folyamat van, egy hosszú-hosszú folyamat, ami tragédiába torkollik – ez a tragédia persze viszonylagos.

Ám Korcsmáros György rendezése nem ezt a folyamatot vázolja fel, hanem Kovács Cohner Róbert dramaturg elemzéseiből kiindulva _állandóként_ kezeli a Loman családban uralkodó állapotot, és az azt kialakító esemény után nyomoz. Ez persze nem egy alapos olvasata a darabnak, olyannyira nem, hogy nem csak egysíkúvá, de javarészt nagyon unalmassá is válik az előadás, hiszen nem egy dzsungelnyi probléma tornyosul előttünk, hanem egyetlen, frissen rügyező akácfányi. Nincs semmi baj az alkotók metafizikus-krimi olvasatával, csak ebből a nézőpontból Miller szövegeinek nagyjából a fele nyugodtan kihúzható – ám azok _maradtak_. Pedig a légkör nagyon következetesen igyekszik ehhez magát tartani: Vedres Csaba kezdeti, a színházi csengőt is felváltó misztikus, tábortűzi, indiános fuvolazenéje – ami szinte érthetetlenül utal Willy édesapjára, aki tudott fuvolázni –, a bostoni esti kalandok során ezt felváltó füstös bár-jazz, és Bátonyi György díszlete is, amely egy könnyen kezelhető, időtlen lakásbelsőnek is nevezhető, de a beszűrődő fénnyel redőnyös irodákat is felidéző tere is a koncepció része, egyedül talán Kárpáti Enikő jelmezei igyekeznek a földön tartani Az ügynök halálát.

Kuna Károly minden egyszerűsítés ellenére minél alaposabb, energikusabb és összetettebb Willy megformálását tűzi ki célul, akinek minden öncsalását, figyelmetlenségét, vágyát, sőt finoman az öregségét is képes átadni, még úgy is, hogy nem egy (sőt, szinte minden) kitörése – érezhetően koncepciózusan – indokolatlan és eltúlzott. De Kuna Lomanje élő, közülünk való, gyűlölettel és szorongásokkal teli, önbizalomhiányos közember, aki bárhol, bármilyen helyzetben képes kibújni bármilyen számonkérésből, a megfoghatatlan és alátámasztatlan színjátszás maga – ezért vannak Kuna szélsőséges, merev, teátrális gesztusai, hangsúlyai, s mindezt persze azért van, hogy ne tudják meg, ki is ő valójában. Mert hát _senki_. És ami a furcsa, de mégis a dráma veleje az előadásban: ez a szánalmas nulla messze magasan fölötte áll mindenkinek. Töreky Zsuzsa a darabosra vett, elfojtott Lindával, Crespo Rodrigo a görcsösen dühös Biff-fel, Csizmadia Gergely a szándékosan nemtörődöm, elhanyagolt Happyvel, Safranek Károly a felsőbbrendű Bennel, Bata János a megértően belátó Charleyval, Keller János az alázatosan szerény Bernarddal korrekten teljesíti a rá szabott feladatot.

Azzal mindeközben elég nehéz megbirkózni, hogy miért játszódik hangsúlyosan 1948-ban a történet, legalábbis erre utal a hűtő, a zöld lámpa, a székek, a bekábelezett magnetofon is. Csak az utal arra, hogy itt nekünk, nézőknek is lenne helyünk és dolgunk, amikor Willy Loman egy-két monológot éppen _a nézőtér felé_ mond el (például, amikor a családi öröklődésről beszél), vagy ránk mutogat. Csupán ekkor merül fel, hogy itt mintha akarnának nekünk mondani valamit magunkról.

Hogy mit? Igazából nem sokat, mindössze Loman mondja el, hogy milyen szörnyű az a középszerűség, ami különlegesnek hiszi magát, az az élet, ami nem képes megbirkózni magával, elfogadni magát, aki egész életében menekül és hazudik, és erre csak a végén jön rá - ahogy a nyomozó szokott rájönni arra, hogy ki a gyilkos a bűnügyi történetben. Aztán a krimi végén ott a tanulság: így járhat mindenki.