Édeskettes hármasban címmel egy felturbózott Neil Simon-darabot rendezett Szirtes Tamás a Madách Színház színpadára. A zeneszerző Vernon és a dalszövegíró Sonia, valamint a soha nem látható, de állandóan jelen lévő Leon története eredetinek éppen nem mondható, érdekesnek sem túlzottan: már megint egy szerencsétlen fiatal amerikai pár, akik életüket csak két pszichiáteri rendelés közötti intervallumra képesek tervezni.
Az, hogy – micsoda véletlen! – Vernon zenét szerez főállásban, Sonia pedig szöveget ír, egyenes alkalmat teremt arra, hogy ezeket a dalokat illusztrációképpen gátlástalanul a közönség elé tárják, a tánckarral körítve, amelynek tagjai a két főszereplő tudatából előlépett lélekmásként ugrálják őket körbe. Azt hiszem, nem esem a poén lelövésének vétkébe, ha jelzem, a happy end üzemszerűen várható, és a darab eleji egymásba szeretést a két felvonásnyi viszontagság és hullámzás után a boldog egymásévá válás követi.
Ilyet már láttunk, nem is keveset. A legérdekesebb, hogy a „felturbózás” nem igazán használ a darabnak, viszont tény, hogy lelkesíti a nézőket. Őszintén szólva a felcsendülő dallamokat emlékezetesnek semmiképp nem lehet nevezni, ilyen művien édesbús szaxofonfutamokat legutóbb a Knots Landing című tévésorozat főcímzenéjében hallhattunk. A darab zenéit jegyző Marvin Hamlish teljesítménye nem hiteti el Vernonról, hogy a legjobb kortárs dalszerzők egyike, bármilyen jól is működik ismét a Madách zenei részlege (a zenekar élőben produkálja a harmóniákat, Kocsák Tibor és Zádori László vezetésével). De gond az is, hogy a dalszövegek és a prózai szövegek színvonala között is igen jelentős különbség van, az utóbbiak javára. Galambos Attila, aki általában tényleg remek színvonalon hozza a sikerdarabok magyar szövegét, ezúttal nem képes feljavítani az éneket, míg a darab szövegénél valóban szárnyalóan szellemes fordítást ad.
Valószínűleg nem a fordítóban van a hiba, hanem a darab ilyen: Neil Simont lehet nem szeretni vagy lenézni, azonban az tény, hogy képes a semmi kis szituációkat szerethető, érdekes és maradandó figurákra szervezni, amitől különleges drámaiságot érzünk az egyébként egészen felszínes szórakozásban – és a dalszövegek írója, Carole Bayer Sager nem ér fel ehhez. Simon pontosan tudja, hogy műve idézetgyűjtemény (erre kellemesen reflektál is azzal, hogy Soniát a Broadwayn futó előadások jelmezeibe öltözteti), és nem vehető komolyan, értékén kezeli saját magát, ami nagy bölcsességről árulkodik. Éppen ezért tudja jól, hogy a karaktereket kell jól felépítenie, és ezt roppant magabiztossággal is csinálja.
Szirtes Tamás rendezése ezúttal kissé gazdaságosan működik: az elhúzható panelek mögötti színpadátrendezéseket várakozással éli meg a néző, az üresjáratokat nem igazán sikerült tartalommal megtölteni. Ettől eltekintve alapvetően lekíséri korrektül az előadás a darabot, érezzük a szerzői koncepciót követő díszlet-díszlet megoldásokra törekvést, bár az egy az egyben „átvett” kép (csillagos ég) a Producerekből inkább kínos, a befejező kép pedig a hófehér zongorán csókolózó Vernonnal és Soniával giccses.
A legfontosabb persze a két főszereplő. Az általam látott verzióban Alföldi Róbert és Oroszlán Szonja játssza az egymásba első látásra beleszerető párocskát. Alföldinek ez – annak ellenére, hogy táncolni és énekelni kell – ujjgyakorlat, ebben a figurában – esetlen, de nagyon emberi, zeneszerző, aki komolyan veszi a munkáját, és tisztában van saját erényeivel és hibáival, nahát, mintha Neil Simon magát írta volna ebbe bele, micsoda meglepetés – semmi olyan nincs, ami neki nehéz lenne. (A nézés közben az ember olyan dolgokkal köti le magát, hogy észleli: Alföldi munkásságát több helyen érinti a darab, hiszen szó esik a Cseresznyéskertről, a Producerekről és az Oroszlánkirályról – amely egyik dala az általa rendezett Shopping and fucking egyik fő motívuma –, persze ennek semmi jelentősége, de vissza az előadáshoz!). Kifejezetten jót tesz a produkciónak, hogy Alföldi valóban nagyon lelkesen próbálkozik a tánccal és az énekléssel, és amikor összejön, néhány pillanatra kifejezett örömet látunk az arcán. Simon szövegét, Vernon „beszólásait” pedig élvezetesen képes tálalni, és meg tudja teremteni azt az egy-két drámai pillanatot is. Oroszlán Szonja lelkesedése sem kisebb, nagyon jó választás az egyik pillanatról a másikra változó, munkáját szintén komolyan vevő, emberi kapcsolataiban némileg bizonytalan, kedvesen flúgos Sonia szerepére, énektudása pedig érezhetően ennél sokkal bonyolultabb feladatokra méretezett.
Az üzenet – mindenki megtalálja a maga megérdemelt párját, ha sokat dolgozik – nincs agyonkódolva, a dugig tömött nézőtéren ülő közönség roppant hálásan tapsol, aztán egy-két nap múlva már csak arra emlékszik: milyen aranyosak voltak ők ketten a színpadon. Tényleg aranyosak voltak.