Rendezői munka nélkül a színészek céltalanul tévelyegnek az ibseni szöveg ágai-bogai között.
Ibsen utolsó drámája nem tartozik a Mester gyakran játszott darabjai közé, és – hogy őszinték legyünk – meg sem közelíti az olyan jelentős munkáit, mint A vadkacsa vagy a Nóra. A Rubek szobrászművész és felesége kiégett és végtelenül unalmas házasságát kissé közhelyesen bemutató kisrealizmus keveredik a szobrász titokzatos múzsájáról szóló történetszál meglehetős szürrealizmusával, ami furcsa stílusbeli eklekticizmust eredményez. A dráma ugyan fokozatosan tolódik el egyre fantasztikusabb irányba, de a két stílus így is megoldatlan feszültségben feszeng egymás mellett: lerontva, nem erősítve egymás hatását. A kudarcba fulladt polgári házasság ábrázolásában Ibsen leginkább saját nagypolgári drámái epigonjának tűnik, míg a festő és egykori múzsájának története túlerőltetett titokzatosságával leginkább egy kezdő drámaíró hatásvadász erőlködését idézi.
Persze közepes alapanyagból is kiváló előadást lehet létrehozni, ha van egy erős koncepcióval bíró rendező és hozzá ezt a koncepciót megvalósító jó színészek. A Ha mi holtak feltámadunk éppen egy kellően autonóm és innovatív rendezőt igénylő dráma, hiszen muszáj valamit kezdeni a darab stílusbeli összevisszaságával, ehhez pedig óhatatlanul szükség van arra, hogy valahonnan értelmezzük a művet. Realista értelmezés esetén a szürreális szálat kell valamilyen módon idézőjelbe tenni; ha inkább a szürreálisra helyezzük a hangsúlyt, a realista részeknek kell valahogy zárójelbe kerülniük: akárhogy is, képtelenség mindkét szálat egyenrangúnak megtartani, még képtelenebb vállalkozás értelmezés nélkül nyúlni a műhöz.
Az RS9 Színház előadásának rendezője, Lábán Katalin azonban úgy döntött, hogy nem döntött: hagyta Ibsen művét úgy, ahogy van, és a végeredmény alapján úgy tűnik, mintha a színészekre bízta volna, hogy kezdjenek vele, amit tudnak. „Az elmélyedő rendezői munka hiányát érezzük itt. A színészek játékán is” – dobja ki az internetes kereső Schöpflin Aladár 1928-as, a vígszínházi előadásról írott kritikáját, és több évtizeddel később is ugyanezt vagyunk kénytelenek konstatálni. Rendezői munka nélkül a színészek céltalanul tévelyegnek az ibseni szöveg ágai-bogai között, és csak élettelen, érdektelen alakokat tudnak elénk tárni. Sajnos ennél is tovább kell mennünk: Álmosd Pheadrát leszámítva – aki legalább egy kellően titokzatos titokzatos nőt állít elő – mintha meg sem kísérelnék, hogy túllépjenek a szöveg semmitmondó felmondásának szintjén. Különösen Koleszár Bazil Péter játékán érhető ez tetten, aki Rubek szobrászművészként a legnehezebb feladatot kapja, hiszen ő az, akinek folyamatosan járkálnia kell a reális és szürreális szint között – Koleszár ezt a problémát úgy oldja meg, hogy egyforma lelketlenséggel viszi végig a szerepet. A rendezői koncepció teljes hiánya és az olykor fájóan amatőr színészi játék miatt az előadás így leginkább egy olvasópróba félig szcenírozott változatára emlékeztet.
„A Vígszinház Ibsen iránti kegyeletét akarta leróni ezzel az előadással. De érdemes-e ilyet csinálni, ha nem adják meg hozzá a kellő eszközöket és nem feküsznek bele kellő elmélyedéssel a feladatba? Kegyelet az, amit hit és meggyőződés nélkül csinálnak?” – olvassuk Schöpflin 1928-as írásában. Bár kegyeletről itt nem volt szó, az elmélyedés, a hit és a meggyőződés hiánya ezen az előadáson is átütött.
