Scherer Péter piros úszósapkában, úszónadrágban úszik be a nézőtérre, onnan pedig vállát a színpad szélének vetve bennfentesen köszön az ismerős úszótársaknak, majd kinyomja magát a színpadra. Egyszerű díszlet, uszoda. Csempézett fal, óra, kispad, szimmetria. A színpad szélén, már a nézőtér terében táblák, mélyvíz csak úszóknak, úszósapka használata kötelező, stb. Scherer nagyon elégedett napi teljesítményével, magával általában, kihívó, uralja a terepet.

De hát, ugye, mit ér a nagy önbizalom, amíg nincs kihez képest. Megérkezik Katona László, a kék sapkás. Szerényen besétál az uszodába, pedánsan leül a padra, rákészül az úszásra. Ő is otthon akarja érezni itt magát. Nem lesz könnyű, a nagy ragadozó, a piros sapkás hamar lecsap rá. Kiállhatatlan jellemével sok mindent kiprovokál a másikból. De azért sem lesz könnyű, mert ez az uszoda sem hagyományos uszoda. Akik oda járnak, szokásos edzésidejük napokig, hetekig tart, aztán vagy belehalnak, vagy úsznak tovább, vagy verekedés tör ki, a kék és a piros sapkások között vérre megy a háború. Legalábbis, ahogy a harci mámorban úszó Scherer leírja a helyzetet.

A két szereplő uszodában folytatott, nem mindennapi beszélgetéseit követhetjük végig. A kék sapkás szép lassan hagyja magát bevonni a játékba, míg végül ő is ragadozóvá válik. Egy beszélgetés alkalmával előbújik belőle például a horgászat élvezetét a halak szenvedése elébe helyező ,,vadász”. Úgy néz ki, sikerül magát kivonni a háborúskodásból, sőt, véget vetni annak, de végül ő lesz az, aki szintén gyűlöl mindenkit, aki más, akinek másmilyen színű a sapkája.

Egy kis nézeteltérés, egy kis konfliktus, egy kis rasszizmus. Kabaré-felbontásban. Könnyen érteni lehet, miről van szó, talán egy könnyedebb tanóra vagy tanmese szintjén. Talán egy kicsit élénkebben. Langyos ez a víz, amiben az előadás lubickol, talán csak lábmosó, nincs valódi tétje a konfliktusoknak. A kiélezett, energikus helyzetek a színészeknek köszönhetők, azonban ez nem bírja el az egész előadást. Csodálatraméltó az is, hogy a két színész egyáltalán talált alkalmat bravúrozásra. Hiszen még ezt sem nagyon kínál itt semmi. Látunk itt megalázást, elnyomást, kibékülést, ésszel érvelést, szövetkezést, végül megint csak egymásnak ugrást. Bejön a képbe a horgászat is, az ottani dicsőségek, de úgy tűnik, csak azért, hogy eljátszhassák. A csapások keltette hullámok kioltják egymást. Látjuk a párhuzamot az uszoda, a horgászat, az egymásra vadászás között, de úgy érezzük, nincs elég biztosan felépítve a történet.

A színészi játék egyébként kifogástalanul sikerül. Mindketten nagy vehemenciával ugranak neki a feladatnak, hogy életben tartsák az előadást. Bár úgy tűnik, az intermezzo-szerű rémálmokkal ők sem tudnak mit kezdeni. A rendezőelv, a rendező elve hiányzik belőle. Hiába, a jellegtelen, gyenge háttérnek olyan erős a sodrása, hogy nehéz szembeúszni vele, tegyék azt akármilyen nagy erővel. Talán csak helyben lehet.

(2014. október 21.)