Valahol itt kalandozunk, pedig nem telt el sok az előadásból, és talán az is ennyi lenne, elmondani azt, ami az iskolában kimaradt, a színésznőkre már úgysincs idő, a Bajor Gizi Színészmúzeum is messze van, kisbuszon kell felmenni, ez egy jó alkalom lehet. De mintha érezné ezt a korhű díszlet közé berakott játék, és azért akarna ezen csavarni, hogy mégiscsak legyen valami drámaiság, egy kis poén is belefér. Mert az elején látjuk, hogy a színésznő készül a szerepére, az öltözőjében vagyunk, és történik itt egyfajta életkép, amiből hirtelen, néhol csak egy szó miatt, de előjön egy kép a múltból, ami az öltöző mögött játszódik le, homályosan, fapadosan.

Tényleg nehéz mást mondani az egészre, mert amikor a kis Marit veri az apja, abban nem nagyon lehet elmerülni. Ezt befolyásolják Kárpáti Enikő maszkjai, amikre nincs konkrét utalás, hogy mik lehetnek. El lehet morfondírozni azon, hogy ezek az egész színészi voltát hivatottak jelképezni, de hol ott a színészet, amikor a vérfoltokkal a hátán fekszik a kislány.

Ez a Galambos Péter díszletével való reakciótlanság jellemzi az egész estét, a háttér, amiről Középfölde jut az embernek eszébe, eléggé ódivatú, de hogy mit keres itt, nyitott kérdés marad. És lesznek még ilyenek, a legnagyobb, és ez hatással van az egész előadásra, a lepel kérdése. Mert az öltöző és a nézőtér elé behúzott falacska mintha teljesen véletlenül került volna oda, a berendezők hallották a csöngőt, és mit sem törődve a hátrahagyott alkalmatlansággal, kiszaladtak. Alkalmatlanság, ellenben lehetett volna kezdeni vele valamit, de így mintha leválasztaná a nézőt a színpadon történtekről, mondaná neki, hogy ez egy elkülönülő történet, ha akarsz, figyelsz, ha nem, az se baj.

Pedig néha fellendül az egész, és múltbeli visszaemlékezés kap reflexiót a jelenben, de egy pillanat, és semmi nincs belőle. Elmondták, hogy megerőszakolták, most ezért nehéz neki férfit találni, vissza a jelenbe, folytatódik az öltöződráma, de az itt történtekből akár kikerekedhetne valami komédia, betekintünk a színésznő a szekrényébe, megtaláljuk a szennyesét, az elválasztófal is kaphatna szerepet. Azonban itt nem találja meg a mértéket a rendező, Galambos Péter, eltúlozza a poénokat, a nyelvbotlásnál megbotlik a színész.

Könnyű így azt mondani, hogy színpadra alkalmazta: Kovács Cohner Róbert nem is alkalmazta színpadra, mert az előadás nem bírja a több mint két órát, már fél után is fárad az ember, az álmosság sincs messze. Az sem teljesen világos, miért is kellett ezt színpadra alkalmazni, elmondják az élettörténetet, egy kis lelkizés, nehéz a színész élete. És valahogy érezhették ezt az alkotók, így a melankóliát növelik, tetszhalotti álmában eljut a mennybe, megjelenik Széchenyi István, visszaküldi, visszahozzák, és megkapta az ember a morális tanulságot, mindig újra lehet kezdeni. Kell egy döblingi elmeháborodott. Egyébként a múlt hőseivel sem kezd semmit az előadás, öncélúan felvonultatja őket, amivel még nagy gond nem is lenne, Jászai elméjének kivetülése, de berobban Petőfi, jön a Világosságot!, aztán kiszalad, mint egy revükomikus.

És ezzel a rendezői zanzával az is a baj, hogy Ráckevei Anna nem tudja teljesen kibontani a színésznőt, amit felvillant, remek: ambivalens érzelmek, szívtelen, de mégis érző nő, hatalmas rajongás a színészet iránt. Oláh Zsuzsa megfelelő mértékkel rázza ki kisujjból a haragos, szerető Annust. Olt Tamás elfelejt mértéket tartani újságírójával.

De hát elmondták, lelkiztek, a végén kinyilvánították. Csak felelni nem kell belőle.

_(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, 2013. szeptember 7.)_