Rendhagyó. Szubjektív. Bizalom. Játék. A négy szó, ami elsőre beugrik erről a különleges városnézésről, amiben a hello!earth produkció keretein belül részesedhettem. A „keretein belül” máris elég rossz megfogalmazás, hiszen inkább azt kéne hangsúlyozni, hogy hány keretet tör össze, hány ajtót és ablakot nyit meg az ember előtt ez a 75-80 perces séta. Mentem az utcákon, amiket hosszú évek óta ismerek, de soha sem figyeltem meg őket igazán, leültem egy padra, ami mellett hetente elsétálok, de még sosem pihentem meg rajta, becsuktam a szemem, és figyeltem a hangokat, amik máskor úgy összefolynak, összehangzanak körülöttem. De ezek még mindig csak a külső történések. Hogy belül mi ment végbe, az mindenkinek a sajátja.
Először a sokk, hogy egyedül kell végig mennem az úton, utána, hogy olyan emberektől fogok üzeneteket, utasításokat, hívásokat kapni, akiket nem ismerek, ráadásul egy olyan telefont kell használnom, ami előtte még soha nem volt a kezemben, és bármikor odajöhetnek hozzám az utcán, és követnem kell őket, hogy mutassanak nekem valamit, vagy elkísérjenek, elvigyenek valahova. Előzetesen ez eléggé ijesztőnek tűnik. Aztán, amikor elindultam az utamon, minden kitisztult. Biztosítottak róla, hogy semmit nem ronthatok el, és hogy vigyázni fognak rám. Ettől kezdve már csak egyetlen feladatom volt, beszállni a játékba.
Leírni a külső történéseket nem lenne bölcs dolog, hiszen aki részt vett a játékban és esetleg olvassa most az írásomat, az úgy is tudja, hogy min ment keresztül. Aki esetleg lemaradt róla, annak remélhetőleg egyszer a jövőben lesz lehetősége rá, hogy kipróbálhassa, viszont, ha ő most megismerné a helyszíneket és a feladatokat, akkor már nem lenne olyan erős számára az élmény. Így hát amit nyugodt szívvel elmesélhetek és elemezgethetek, azok a saját belső élményeim.
Sétálok az utcán úgy, hogy tisztában vagyok vele: valaki keres vagy figyel, viszont fogalmam sincs róla, hogy, ki lehet az a sok-sok járókelő közül. Hirtelen kinyílik a szemem, és észreveszem, hogy mindenkit mennyivel jobban megfigyelek, mint általában. Folyamatosan keresem az emberek tekintetét. Nem azt nézem, hogy hogyan áll a hajuk, vagy hogy milyen ruhát viselnek, mint ahogy azt általában tenni szoktam. Azt hiszem egy fiúra, aki éppen a buszra vár, hogy ő lehet az, csak azért, mert felveszi velem a szemkontaktust. Aztán mikor közel érek hozzá, és ő elnéz más irányba, világossá válik, hogy tévedtem. Csalódok. De mindig jön a felmentő sereg.
Aztán megkérdezik tőlem, hogy akarok-e nyuszi lenni? Hát természetesen nem, én bátor akarok lenni, és az is voltam, így lettem végül nyuszi. Gurult alattam két kerék és én pedáloztam, de közben csukva kellett tartanom a szememet. Fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, és itt kezdett realizálódni bennem, hogy ez egy óriási bizalomjáték. Ami valahol az egyik legkomolyabb dolog, amiben valaha életemben részt vettem. Vakon megbízni valakiben, akit három másodperce ismerek, és még a nevét sem tudom... De megérte, mert így meghallottam a hangokat, megéreztem a gravitációt, hullámvasutaztam. Kisgyerekek kiabáltak mellettünk, hogy „Nézd anya, NYUSZI!” Egyszer gyorsan mentünk, másszor lassan, mentünk felfelé és lefelé, kanyarogtunk, jártunk forgalmas helyeken, kis utcákban, és én ezt a sok változást sokkal intenzívebben éreztem, mint bármikor előtte. Nem tudtam, hogy hol járunk, de éreztem az utat, ami elhalad alattam, vagy ami fölött én haladok el. És pár perc után már nem izgatott, hogy nyuszi vagyok, az sem izgatott, hogy csukva van a szemem, a legkevésbé pedig az érdekelt, hogy mit gondolhatnak rólam azok, akik most látnak. Az egyetlen, ami foglalkoztatott, az volt, hogy ez a valami MOST (nem tudtam, hogy mikor), ITT (nem tudtam, hogy hol), VELEM történik, és soha nem fog megismétlődni.
Aztán felmentem valakinek lakásába. Vártak ott rám, majd magamra hagytak, aztán én is vártam valakire, hogy magára hagyjam. Stopperrel mértük az időt, amit a konyhában töltöttünk. Nem szóltunk egymáshoz. Így igazán megtapasztalhattam azt, hogy mennyire szubjektív az idő. Amíg új volt számomra a környezet, amíg felfedeztem a lakást, és azt, hogy mi itt a feladatom, addig szaladtak a másodpercek, szinte észre sem vettem, ahogy elmúlnak. Aztán megszólalt a csörgőóra és elment, aki engem várt. Majd megérkezett az, akire én vártam, elindítottam a stoppert, és az idő azonnal lelassult, már nem volt más dolgom, csak várni, hogy mikor jelez az óra, hogy továbbindulhatok.
Visszatértem az utcára, és hamarosan részem volt a nagy találkozásban. Váratlanul mellettem volt valaki, akiről úgy hittem, hogy a messzeségből énekel nekem. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is haladt mellettem, követni sem tudtam. De nem is kellett, mert már bele is karolhattam valaki másba, és újra becsukhattam a szememet. Most sétáltam, vagy mondjuk úgy inkább, hogy sétáltattak. Hiszen csukott szemmel egyedül már az első útpadkánál orra buktam volna. És megint élesen érződött a bizalomjáték. Járdáról le, járdára fel, ácsorgás a lámpánál, séta a villamos mellett. Nincsen tér és nincsen idő, csak hangok, és a kedves idegen, akibe kapaszkodhatok. Meghallottam egy beszélgetést, míg álltunk a járdán, amire valószínűleg ha nyitva van a szemem, sohasem figyelek fel, mert úgy belemosódott volna az utca zajába, elveszett volna az utca színei között a térben.
Lefektetett a sárga kabátos kísérő, hogy érezhessem, hogy megérkeztem valahova, ahonnan még csak most fogok elindulni egy teljesen új úton. Végül pedig ettem és az íz még mindig nem múlt el, pedig már jó huszonnégy órája lecsúszott a torkomon az anyag.
Hogy kinek mennyire illik bele a színház fogalmába ez a produkció, nem ítélhetem meg. Mindenki döntse el maga. Mindenesetre le a kalappal az alkotók: Erdős Zoltán, Justin Hyatt, Polonyi Réka, Tömör Miklós, Szabolcs „Sam” Gáspár, Farkas Kata, Schnábel Zita, Boross Martin, Fekete Réka, Körmendy Pál és Jonas Smedegaard előtt a kedves, áldozatos vezetésért.
Végszóként illik ide az egyik sms, amit a telefonra kaptam a játék elején: „Indulj el!”
► Sára Eszter
_A hello!earth_ „Holnap minden más lesz – Budapest” _című produkciója a VIII. kerületben, a PLACCC Fesztivál keretében_
