Átlép egy határt az ember, és máris más világban van.

Most konkrétan a magyar-román határt léptük át, a temesvári TESZT Fesztiválon vagyunk. Hihetetlenül érdekes, mármint otthonról nézve ez a hely. 60 éves a temesvári magyar színház, és fesztivált tartanak. Nem csak határon inneni és túli, hanem eurorégiós fesztivált. Jön előadás Szerbiából, Magyarországról, Romániából. Magyar, szerb, román és német nyelven. A helyi önkormányzat természetszerűleg támogatja a fesztivált. Az alpolgármester (az itteni "alkirály", akinek nem valószínű, hogy eszébe jutna annak tekinteni önmagát) román nyelven beszél arról, hogy fontosnak tartják a kultúrát. Olyan szavakat használ, mint „interkulturalitás” meg „társadalmi haszon”. A színház meg színház itt, nem népnevelő intézmény. A hatalom nem várja el az idomulást. A költői színház is mai és társadalmi. És személyes. Itt. De ezt megírtuk.

Egész olyan érzés, mintha felnőttnek néznék az embereket. Például van kijelölt dohányzóhely az épületekben. Az emberek maguk dönthetnek arról, füstös helyre vagy füstmentesre ülnek-e be. (Van ilyen is és olyan is. A Timisoreana vendéglőben például lehet dohányozni, még sincs füstszag. Pedig egy sötét pincehelyiség. Hogy csinálják vajon?) A lakók itt nem reklamálnak, hogy a bejárattól öt méterre térdig járnak a csikkben és bemegy hozzájuk a füst. Nincs konfliktus. Egymás mellett élés van. Hajdu Szabolcs sem kényszerül e-cigit vagy nikotinmentes cigit használni az előadásában Megjegyzem: minden előadás, amely így kényszerűen imitálja a cigarettát, tüntetőleg jelez valamiféle hiányt. Például a Mephistóban emlékszem, nagyon hangsúlyos ez az – egyébként ismétlődő – gesztus: úgy csinálnak, mintha rágyújtanának, lobban a tűz, de a cigi nem ég. Minden egyes ilyen alkalom jelzi: Magyarországon vagyunk, ma, most. Milyen könnyű így.

Miközben az ember élvezi ezt a helyet, hírét veszi egy másfajta határátlépésnek: Budapesten a független színház nevében megzavarták Markó Iván premierjének tapsrendjét Ez a helyzet rossz. Azonban egy olyan helyen, ahol az állam alapvető jogának érzi, hogy beavatkozzon nemcsak szakmák belső ügyeibe, hanem az emberek magánéletébe is, hogy kizárólag politikai szimpátia alapján osszon megélhetést (és úgy tűnik, mindegy, hogy dohányboltról vagy kultúráról van szó), az ide vezet. Ez a következménye annak, hogy a szép szavú tiltakozás semmilyen eredményre, a párbeszédnek még a látszatára sem vezetett.

Valóban, lehet sajnálni a Magyar Fesztivál Balett táncosait, hogy elvették tőlük az ünneplést, de azok mit mondjanak, akik létfenntartása került veszélybe, és egy fikarcnyival sem végeznek kevésbé minőségi munkát, mint ők. (Sőt – de ezt most hagyjuk.) A tiltakozáshullám elkezdődött, és egyre nagyobb méreteket fog ölteni. És amíg a hivatalos kultúrpolitika úgy gondolja az ügyeket intézni, amint a (még mindig) miniszterelnöki biztos ajánlgatja, alkirályok útján, és azt gondolja magáról, hogy alkirályi jogai vannak, addig ez lesz.

Határátlépésre van kényszerítve az, akinek ellentétes véleménye van. Mert nem lehet a végletekig elvinni a kiszorítósdit következmények nélkül. A trafikmutyihoz hasonlóan (bár kevésbé közismerten) lenyúlt magyar kultúra ügye megmozgat embereket. A düh és az elkeseredés pedig egyre végletesebb megoldásokat kínál. Szomorú.

A határ másik oldalán pedig egyszerűen csak jó ünnepelni a színházat, a kultúrák közötti kapcsolatokat. Ahogy az természetes.