És itt jön a lényeg. Nehéz erről a felolvasóestről nyilatkozni. Nem azért, mert ne lenne minőségi, komoly munka, dehogynem. Parti Nagy fojtott, rekedtes, suttogó, a hangsúlyokat és szüneteket tűpontosan érző és átadni tudó felolvasása, illetve az azt pár mesénként megtörő Dés László által improvizált zene, aminek köze sincs az elvont free jazzhez, hanem ismert dallamokból, népdalokból építkező kommentárok – olyannyira koncentráltak, hogy az ember azt hinné, Dés beszél, nem pedig a szaxofonját fújja (ez valahol ott tetőzik, amikor egy komplett politikai beszédet szólaltat meg muzsikában, a nézők pedig felnevetnek a felismeréstől, aztán meg a humorától) – több mint remek. A világítás pedig diszkrét pontossággal emeli ki, hol egyiküket, hol másikukat – attól függően, éppen ki a soros. Egyedül azt lehet felróni, hogy szünet ide vagy oda, azt az utalás- és áttételhalmot, amit Parti Nagy egy-egy meséjében felhalmoz, nehéz követni, Dés zenéje pedig egyáltalán nem könnyít ezen. No meg talán azt, hogy alig számolnak a nézői reakciókkal, és így a tapsok, hangos felnevetések elnyomnak egyes hangokat. Tessék nyugodtan megvárni a nézőket!

Igazán igényes munka ez, mindenki szaktudása és művészete legjavát hozza. Pedig vékony jégen járnak. Mégsem ezért nehéz nyilatkozni az estről. Hanem a közeg miatt, amiben ez az egész megszületett, amiben megszülethetett. Kétség ne férjen hozzá: Parti Nagy szójátékai kormányunk napi ténykedését maró humorral kiforgatva teremtik meg a meséket. Van itt kerál, vagyis I. Fülkefor, azaz Orbán Viktor miniszterelnök, a hátából kinövő turulszárnyakkal, a palástján gubbasztó Navracsics Tiborral, világ- és belföldégető békemenet, Magyarország a népköztársaságból a köztársaságon át társasággá válik, az alcsúti országjáró stadion is feltűnik, egyes mesékben pedig országunkat egész egyszerűen csak Kétharmadiának hívják – hogy tényleg csak párat említsek. De a helyzet bonyolultabb annál, hogy ez csak úgy simán vicces legyen.

Nem vagyok sótlan, nagyon is vicces ez a játékosság, az első kacajnál az jutott eszembe, hogy milyen jó lesz felhőtlenül nevetni ezen az egészen, amiben élünk. De van, akinek ez nem vicces, sőt, nem hogy nem vicces, egyenesen megbotránkoztató. A tudjuk melyik oldal felhőtlenül röhög a felolvasáson, a tudjuk melyik, másik oldal meg valószínűleg szíve szerint betiltaná. A Belvárosi Színházba pedig a cím hallatán nyilván a tudjuk, melyik oldal jön be szórakozni, a másik maximum felháborodni. A baj az, hogy ma Magyarországon ez az egész, az országunk állapota és napi ügymenete nem vitaalap, hanem hit kérdése. Illetve az egyik oldal állandóan megkérdőjelez, a másik oldal meg elhiszi, amit oldalának vezetői mondanak neki. Ez a két oldal meg nem képes semmit kezdeni a másik oldallal, az egyik nem hisz a másiknak, a másik nem érti az egyiket. Mi több: ha én például azt merem írni, hogy Parti Nagy Magyar mesék írásai viccesek, nyilván kapásból baloldali vagyok. Ettől kezdve írhatok, mondhatok bármit, mondhatom akár azt, hogy _mindentől függetlenül_ jó a tükör, a nyelvezet, a stílus, a humor és a valóság, nem számít.

A dolog nyilván nem fekete és fehér, de olyan, mintha két Magyarország lenne, amelyek között élesebb az ellentét, mint köztünk és a magyar területen élő nemzetiségeink között volt évszázadokon át – és ez így van a mai napig. Évek múlva a gyerekeink, unokáink mit fognak tanulni a történelemkönyvekből? Mi zajlott Budapest utcáin 2006-ban, tüntetés vagy vandalizmus? Mi volt 2010-ben, választás vagy fülkeforradalom? És akkor sorra lehet venni mindent, ami ma, itt és most velünk történik. Lényegtelen, hogy ki a hibás, mindenféle aktuálpolitikától függetlenül valami iszonyatosan nem működik nálunk, amíg mindenki a politikához vagy máshoz képest határozza meg magát, és semmiféle elképzelése nincs a holnapról, addig ez így is lesz.

Parti Nagy minden alkalommal más és más meséket olvas fel, mikor régieket, mikor újakat. Biztos sok új lesz még, hiszen messze vagyunk még a megoldástól.