Így nem meglepő, hogy a Kukorica-derce végül is matinéelőadás, ami nehéz műfaj, nem könnyű úgy csinálni, hogy ne menjen annyira alá a gyerekeknek, hogy az már őket se érdekelje, de erre szerencsére nem is látunk itt példát; igaz, Tasnádi Csaba biztosra ment: a folklórhoz illő élőzenét és néptánckart is integrált az előadásba, aminek az a kerettörténete, hogy legények és leányok, öregek és fiatalok, szülők és gyerekek együtt kukoricáznak a mezőn, és azzal múlatják az időt, hogy különböző történeteket mesélnek és játszanak el egymásnak. A vidám kis közösség tagjai lelkesen interpretálják egymásnak a tanmeséket, amelyben az ész és a jóság mindig győz, mert győznie kell, a furfang mindegyikben az egyik legfőbb emberi erénnyé nemesül, a butaság és felszínesség pedig méltó helyére süllyed. És ez így van jól, de ez a tanulság mégsem szökik be könnyen a szívekbe, mert valami nagyon hiányzik a színpadról, ami a zenét, a táncot, a színészt, a szerepet, a mesét, az irodalmat, a vidéket, az idillt, az erkölcsöt és a morált összeboronálná. Ezek most csak megférnek egymás mellett, de nem játszanak együtt. Éppen ezért ritka az olyan pillanat, ami a játéknak valódi formát adna, és így nem könnyű a mesékkel menni.

Az előadásnak van valamilyen retrós, művház-hőskori hangulata ezzel a táncházas, felvállalt félamatőrizmussal, amihez időnként modern formai megoldások kapcsolódnak, de a színészek kevéssé oldódnak fel ebben, és nem élnek a matiné adta stíl egyébként nem is olyan szegényes eszköztárával. Ennek ellenére akadnak igazán jó pillanatok: a kukoricacsőből összeeszkábált Ördögfiókot nem is lehetne más előadásban megcsinálni, mint amilyet Nagyidai Gergő tett össze a Mátrixból, a spagettiwesternekből és a népmesékből összegyúrva, de olyan debil íródeákokat sem lehet nagyon elképzelni más közegben, mint amit Nagyidai mellett Pásztor Pál és Horváth Sebestyén Sándor csinál (a pökhendi zöldfülűségnek egyszerre drasztikus és finom paródiáját adják mind a hárman), és nem is nagyon érteni, hogy az egyéb szerepekben miért nem sikerül valóban karakteres figurákat kitalálni. Mert szó nincs arról, hogy ne lenne mindenki felismerhető alak, Gosztola Adél például egyszerre anya és kapós menyecske, Fridrik Noémi lelkes tinilány, Fellinger Domonkos pedig minden szerepben energikus, csak éppen nem mesélnek felhőtlenül. Mert elbeszélni még csak-csak lehet álarcban, de mesélés közben nem eggyé válni az álarccal annyi, mint fel sem venni azt.

Tasnádi Csaba rendezéséből végül is „csak” ez hiányzik: a mesélés maga. Mert remekül illusztrál az előadás minden mesét, az eszes herceg vesszőfutását kedveséért, a nagyurat fifikásan a saját előnyére szórakoztató székely esetét az egyszeri szomszéddal, a civódó székelyföldi páros széna-szalma vitáját... A végén azonban kibukik az, ami miatt az egész konstrukció recseg-ropog. Bárány Frigyes ugyanis, aki a „nagy mesélő” szerepét kellene, hogy betöltse, már nem tudja megvenni a nagy kavalkádhoz szokott gyereksereget, és a nézőtér egy emberként kezd el zsizsegni, amivel a történet egyszerűen a semmibe vész. Talán azért, mert rosszkor van rossz helyen, de még valószínűbb, hogy azért, mert megmarad puszta elbeszélésnek.

A kissé erőtlenül szóló zenekar egyébként igazi magyaros talpalávalót húz, és a Kukorica-derce meg a Nem vagyok én senkinek sem adósa... is hangulatos hujjogások és dinamikus néptánc keretében jelenik meg, csak nem akkora a színpad, hogy ennyi ember hangsúlyosan tudjon megjelenni benne – a gyerekszereplőkkel egyszerre vagy huszonöten vannak az arányait tekintve kis színpadon. A díszlet már nem is fér el, csak egy kivetítő, de az is inkább dísz, mint díszlet. A sokféleség persze leköti a gyerekeket, de Benedek Elek meséiben igazán megvan a potenciál, ami akár még matinéformában is tud remekül működni - erre szerencsére azért akadt néhány jó példa.

_(2012. május 10.)_