Az est - felolvasáshoz képest igencsak terjedelmes mérete ellenére is - majdnem az utolsó pillanatig kifejezetten sodró és élvezhető tud maradni. Még annak ellenére is, hogy a színészek sokszor érzékelhetően meglepődnek a felolvasandó szövegeken, amiből még az egyszeri néző is magabiztosan vonhatja le a következtetést, hogy először ma ragadták kézhez az elhangzó műveket. Abból a szempontból viszont ez talán nem is olyan nagy probléma, hogy néha még egymást is képesek meglepni: egy-egy találó figurával vagy technikás hanghordozással, így pedig valóban könnyed élményben részesülünk.
Efféle találó figurák pedig akadnak jócskán. Mészáros Máté metronómot megszégyenítő ritmusérzékkel, remekül érzékelteti Karinthy szellemességét, ugyanezt teszi Csőre Gábor játékos hanghordozással életre keltett karaktereivel, illetve Péter Kata a finoman adagolt szenvedélyességgel. Fesztbaum Béla ugyan sokkal kevésbé látszik fogékonynak a sajátos, de közérthető humor iránt, ám a színészek könnyedén képesek elérni, hogy az elhangzó versek és novellák, sőt az egy álló helyben felolvasott jelenetek is életre keljenek. A legemlékezetesebb talán az, ahogy Karinthy Így írtok ti című kötetében található, hibátlan forma- és stílusérzékkel megírt sorokból pár, az író által parodizált költőt ők maguk is a paródia szellemes áldozatává tesznek.
Emlékezetes még, ahogy Mészáros pár hónapos babaként, egy novellán keresztül kiosztja a világot, ahogy Csőre egy másik íráson keresztül kis híján felfesti a hiszékeny papucsférj komplett életútját, ahogy egy dalban – egyébként a sanzonok és kuplék is jól szólnak, és akad hozzájuk egy-egy ötletet is – Péter Kata megfagyasztja a levegőt, és mindehhez Fesztbaum lágy zongorakíséretet biztosít.
A célegyenesig, a lazaságból adódóan még a néhai esetlegesség is jól áll az estnek – és az ember nem kéri számon a szerkesztés felületességét sem, beéri azzal, hogy vélhetően valamiféle kronológia mentén rendeződtek a művek. A vége felé azonban egy érdekes dolog történik. Fesztbaum felolvassa a Találkozás egy fiatalemberrel című novellát – vélhetően valamiféle összegző szándékkal –, kiirtva abból Karinthy minden szatirikusságát és humorát, az egysíkú hangsúlyozással könnyedén érdektelenné téve az egyébként nagyon is érdekes, az ember saját magával vívott harcairól szóló művet. Majd hirtelen, hatásvadász tolmácsolásban megszólal egy, a fiatalságot és a múltat felidéző, egyébként akár még vidámnak is tekinthető dal.
A játékosság és vidámság helyett azonban valamiféle nosztalgikus hangvételt társítottak hozzá az alkotók – ezáltal visszamenőleg is idegen olvasatát adva a Találkozás... novellának. Ez a befejezés úgy, ahogy van, idegen Karinthytól. Soha, egyetlen sorában sem kesergett a múlton – ezt bizonyítják az elhangzott művek, és az az attitűd, ahogy sokáig a színészek is közelítettek feléjük. Talán ez a nosztalgikus merengés a nézői sorokat messzemenő többséggel uraló idősebb korosztálynak szólt: hogy kapjanak valami szívük számára kedveset, valami meghatót, valami együttérzőt. Ez pedig _nem igaz_ – és csak a színészeknek köszönhető, hogy ez nem írta felül az előtte történteket. A műsor egyik pillanatról a másikra több akart lenni, mint amennyi: önmagát feladva akarta kiszolgálni általa vélt igényeinket. Végül is megnyugtató, hogy erre a célközönség se mutatkozott valami fogékonynak.
_(Óbudai Társaskör, 2012. június 21.)_
