Ennek az alapjai már az első percben le vannak fektetve, amikor is a Stanleyt alakító Fazakas Géza egy élő, néhol az elhangzottakra reagáló állóképben ismerteti a komplett történetet. Hogy Gloster hercege melyik királyt hogyan fejezi le a trónról, hogy mely ház mely hercegét vagy elkötelezettjét hogyan távolítja el az útból, miközben a halottak özvegyeit mind megnyeri magának. Nagyjából öt percben a komplett történetet meghallgatjuk, aminek során ez a kegyetlen és érzéketlen, azonban remek színészi képességekkel megáldott mészáros a lehulló fejekkel lépcsőt emel közte és a trón között. Ezután gondolhatnánk, hogy akkor nem a történeten, hanem a viszonyokon lesz a hangsúly, de Cseke Péter rendező egy harmadik megoldást választ: nem szándékokkal, hanem némi harsánysággal és mértékletesen hatásos érzelmekkel tölti fel az eseményeket.
Ehhez, az egyébként modern formai eszközöket biztosító, Mira János által tervezett minimalista, fekete lépcsődíszlet autentikus közeget teremt. Nincs ebben eltökélt aktualizálás, valamiféle párhuzam felfestése a York- és a Lancester-ház, valamint a ma között, hanem egy hangsúlyos, ám általános _modern maiság_ van. Ezt sugallják az egyébként a nép és a katonák által jelenkorivá váló, de a főbb szereplőkön mégis klasszikus jelleget öltő jelmezek is (Bánki Róza). Így az események – amiket egyébként Oláh Attila sokszor indokolatlanul alulvilágít (e populáris felfogásban csupán egy kellék a darkosodás) – energikus kezdőlökéssel szerveződnek Richárd köré.
Kőszegi Ákos alakítása köré pedig jócskán van mit szervezni, minden mondatában értelmezett, átgondolt és izgalmas III. Richárd az övé, aki tényleg kegyetlen és vérszomjas gonosz. De Kőszegi olyan mesteri szinten űzi ezt a kegyetlenséget, és annyira részletesen dolgozza ki Richárd másokkal űzött képmutató játékát, hogy az már szórakoztató. Mindenki felé más és más arcát mutatja meg a szenvedélyesen éles eszű Gloster hercegének, miközben összekacsintva a nézőkkel folyamatosan érzékelteti, hogy _színjátszásról_ van szó. Remekül érzi az e kettő közötti egyensúlyt (erre az egyik legjobb példa a koronázási jelenet, amely nem billen át a nézőket könnyen megnevettető ripacskodásba).
Viszont hozzá képest szinte minden szereplő meglehetősen, sokszor mulatságosan egyszerű alakot ölt. Réti Erika bosszúálló eltökéltséggel átkozódik Margitként, Sára Bernadette már csak sejtelmesen súlyos hangsúlyokig jut Erzsébet szerepében, Bognár Gyöngyvér pedig csak önmagában képes megmutatni Lady Anna jellegtelenségét. Hegedűs Zoltán Buckinghame Richárd feltétel nélküli végrehajtójává lesz, Kiss Zoltán magas, bizonytalan hangon próbál kifejezni valami kétségbeesést a börtönbe zárt herceg szerepében, de ebből csak annyi formálódik meg, hogy nem sikerült, Lord Hastings legizgalmasabb pillanata Kiss Jenő alakításában, amikor jobbján, a sötétben felbukkan egy nálánál jó harminc évvel fiatalabb nő. Fazakas Géza amilyen izgalmasan játékos kedvvel indítja az előadást, úgy olvad bele Lord Stanleyje a jellegtelenség meglehetősen egyhangú virágzásába. Itt mindenki Richárd bábja, ami egyáltalán nem egy alkalmazhatatlan értelmezése a darabnak, csak ezt itt minden önmagában jelenti, nem bontakoznak ki közben karakterek, és ezért sokszor csak indulatok, hangsúlyok és érzelmek maradnak, amitől _látszólag_ nagy amplitúdón mozog az előadás.
Aldobolyi Nagy György filmesen-hatásosan egyszerű, tempósan, könnyen átélhető dallamokat megszólaltat zenéje tökéletesen illeszkedik ebbe a közegbe. És ahogyan Kőszegi összetett Richárdja magasan kiemelkedik a színpadon, úgy formálódik köré az előadás is. Gloster hercegének megölésével nincs megoldva semmi, hiszen ez a gonosz nem legyőzhető. Lehet Richmond bármilyen tiszta és romlatlan, a hatalom már csak ilyen: minden jószándék ellenére előbb-utóbb a Richárdoknak áll a zászló. Minden kezdődik elölről.
