Mert a Bethlen, mint cím és mint tematika, szinte kiált azért, hogy politikáról és hatalomról szóljon a fáma, ami annyira kézenfekvő lenne, mint amennyire Tresz Zsuzsanna jelmezei egyértelműsítik, hogy a történet nem a történelmi Magyarországon, Erdélyben játszódik, hanem nagyon határozottan most. Ám míg a jelmezeknél bejön a számításunk (tényleg azt jelentik, hogy most játszódik a történet), az előadást a politikai tematika csak szőrmentén érinti: amolyan megtűrt potyautasként kíséri végig a történetet (azért mégiscsak Erdély, a török meg a Habsburgok a téma, többek között), mert ebben a Bethlenben sokkal inkább a nők vannak a középpontban (az előadás plakátja is beszédes e téren). Mert van Károlyi Zsuzsanna és Báthory Anna, előbbi az idő által megkoptatott nő és hű feleség, utóbbi egy fiatal kurva, Bethlen pedig közöttük vergődik, hiszen mégiscsak ő lenne ugye az állam első férfija, aki ugyan meggyilkoltatta Báthoryt, de ezen kívül erkölcsös, tiszta ember hírében áll. Ész és ösztön harcol itt egymással, talán ez lenne az origóban, de Hargitai Iván nem vezeti ki erre az előadást.

Ahogy igazából semmi egyébre sem. Az invenciózus közegben tulajdonképpen Závada Pál szövegének aprólékos megismertetése folyik, és a forma alkalmas is arra, hogy az előadás nagyobb részében ez ne is legyen feltűnő. Tényleg sokáig lehet bízni abban, hogy valahova ki lesz vezetve a sztori, hogy Bethlen belső konfliktusa valahogy kitör és súlyt nyer, de Gáspár Sándor nem találja meg Bethlenben azt, amitől valóban érdekes figura tudna lenni, amiben a nagyság és a póriasság húsba vágó téttel tudna egymással küzdeni, de nincs is hozzá igazából megfelelő közeg teremtve. Lőkös Ildikó dramaturg és Hargitai Iván rendező ugyanis mintha nem találná a közös nevezőt a forma és a tartalom között, ezért a folyamatos mozgalmasság inkább tűnik pótcselekvésnek, mint az "egyetlen lehetséges" színpadi következménynek. Az így egyre inkább felhíguló színpadi szövetben Károlyi Zsuzsanna is feloldódik, holott Takács Katalin szikár, kemény, megaláztatását is méltósággal tűrő nőt formál belőle, de az összetettségre egyébként is látszik törekvés: Gubás Gabi Báthory Annája korántsem közönséges lotyó, nagyon is jól tudja, ki miért kell neki, és elég mocskos a közeg körülötte ahhoz, hogy ezért ne is szégyellje magát, sőt még élvezze is. Vass György nagyon erkölcsös Simonija, Huszár Zsolt fizimiskából megrajzolt fenyegető Homonnayja, Hirtling István papucsférjre redukált Jósika Zsigmondja már kevésbé összetett, és Nemes Wanda is csak egészen addig tudja megtartani Simoni Györgynében az izgalmat, amíg az erőltetett mosoly és az akcentus átláthatatlan álarcba bújtatja (hogy idővel ez miért tűnik el, nem tudni), Derzsi János pedig könnyedén játssza a világra érdektelenül letekintő Báthoryt.

Hogy mire a hófehér díszlet, mire a társulatilét-hangulat, és miért akarja bárki is ezt a sztorit éppen egy történelmi témába szuszakolni, nem derül ki. Kétségtelen, hogy mindegyik jól mutat, és önmagában mindahány remek dolog, de hogy ezeknek a közös többszöröse miért éppen ebben a szerelmi háromszögben kellene, hogy kiteljesedjen, az a drámában talán fellelhető - az előadásban csak ígéret marad.