Gondolom, a Madách színházi hosszú széria, meg Neil Simon bohózatgyárosként szerzett, garanciaként és védjegyként is értelmezhető hírneve adta az ötletet a Pécsi Nemzeti Színháznak, hogy a Pletykák című darabot műsorára tűzze. Pécsen a főutcán zajlik az élet, tele vannak az éttermek, sok a turista, teljesen illik a városképbe egy kellemes komédia – feltehetően hasonló gondolatok jártak Balikó Tamás fejében, amikor színpadra állította az előadást.
Elő is vette a Madáchban használt Debreczeni Júlia-féle fordítást, s felkérte a pesti előadás díszlettervezőjét, Horesnyi Balázst a közös munkára, aki az eklektikus, modern dizájn jegyében hosszanti ablakokat rakott a bal, bőr ülőegyüttest a jobb oldalra. A színészek megtanulták a szöveget, majd következett az értelmezés, és ennek során kiderült, hogy ki „bugyuta”, ki „bűnbánó”, ki „komplexusos”, ki „bűntudatos”. Ezek után a szövegeket szép hangsúllyal elmondták, figyelve arra, hogy a poénnál szerencsés megoldás, ha kiabál az ember, az úgy jobban üt. Dramaturgra nem volt szükség, hiszen már csak a lejárást kellett megkoreografálni, és ezzel kész is lett az előadás.


Köles Ferenc, Herczeg Adrienn
A látottak alapján így képzelem a próbákat, ettől persze lehet, hogy egész máshogy történt, az eredmény mindenesetre valami ilyesmire utal. Nehogy azt gondolja valaki, hogy én sötétlően mély és karcos társadalomkritikát meg ilyesmit kérnék számon egy Neil Simon-bohózaton, szó sincs róla. De azt maga a színlap is megjegyzi, hogy Simon a családdal, házassággal kapcsolatos dilemmákkal „roppant mulatságosan” foglalkozik, „megbocsátóan szemlélve csetlő-botló szereplőit”.
Az előadás valóban rímel annyiban e promószövegre, hogy a szereplők csetlő-botlók. Szerethetőnek már nem igazán láthatóak, mivel kedvezőtlen tulajdonságaik rettenetesen ki vannak emelve, nyilván azt gondolja az alkotó, hogy ez hordozza az előadás humorát. Márpedig merő tévedés csak a jellemkomikumot erőltetni, ha a helyzetkomikum jelentősége el van hanyagolva. Mert bizony el van, nagyon sok „csinált”, „nagyon színpadi” helyzettel szembesülünk, amelyekben a szereplők nem belső indíttatásból lépnek kettőt jobbra, hanem érezhetően a beállítás parancsoló szava hallatán, és ettől máris nem a mi problémáinkról szól az egész, hanem egy olyan színdarabról, aminek a szándéka, hogy a mi problémáinkról szóljon, de nem megy neki.


Darabont Mikold, Herczeg Adrienn, Kovács Mimi, Pál András, Rajnai Attila, Vidákovics Szláven
Az, hogy helyenként mégis működik a Pletykák, az egy-egy színészi megmozdulásnak, játéknak, reakciónak köszönhető. Elsősorban Köles Ferencnek, aki Lenny folytonosan morgó figuráját többé-kevésbé egésszé tudta gyúrni: reakciói hitelesek, pont úgy és pont azt mondja és cselekszi, amit mondania-cselekednie kell. A többieknél már nem sikerült egyben tartani a tátongó lyukakkal vázolt karakterskicceket, jobb híján Darabont Mikold a szőkenőséggel próbálkozik, Pál András egy skizofrén pszichológust fest fel (aki egy másik darabban akár a helyén is lehetne), Kovács Mimi harsány ripizéssel próbálja megoldani a szerepet, Szabó Vera démonizálja magát, Herczeg Adrienn és Vidákovics Szláven meg az éppen aktuális teendőit próbálja egy kalap alá venni az előadás korábbi eseményeivel. Rajnai Attila (rendezőasszisztens) és Markó Rita (ügyelő) rendőrkettőse meg akármelyik amerikai filmben helytálló lehetne.
El lehetne mondani még sok mindent, hogy mennyire jót tenne egy dramaturg az irreálisan hosszú várakozások kiiktatására, az első felvonás felpörgetésére, a karakterek konkrétabbá tételére, de végül is fölösleges: az előadásnak sikere lesz, Neil Simon biztonsági játék, nem nagyon lehet elrontani. Színházat meg máskor is lehet csinálni.