Egy vajszívű, birtokos apa, egy kotnyeles, mégis jó lelkű anya, jóképű, homályos múltú udvarlók és nem kevesebb, mint öt eladósorban levő lány. A XIX. századi angol vidék életébe csöppenünk Jane Austen klasszikus regényében, amely – jöhet akármilyen kor, vagy áramlat – töretlenül népszerű marad. Miért van ez? A válasz a romantika, amelyre két évszázaddal ezelőtti megjelenése óta folyamatosan igény van kortól, nemtől, műveltségtől függetlenül, az 1800-as évek nemes kisasszonyai közt éppúgy, mint a XXI. század fogyasztói társadalmában.
Érdekesen ambivalens élményt adott a Karinthy Színház nézőterén végigült meglehetősen terjedelmes három óra. Eleinte felháborodtam, ugyanis Karinthy Márton rendezése eléggé sablonosra sikerült. Csak jól ismert, jól bevált poénok, fordulatok és gesztusok. Minden egyszerű, tökéletesen egyértelmű, a nézők szájába rágnak mindent, hogy egy pillanatig se kelljen gondolkodni. Mintha csak egy pohárnyi vízben felkavart, „instant” rendezést szolgáltak volna fel a közönségnek, aki azonnal, gond nélkül fogyaszthatta. Bár maga a regény is a populáris lányregények egyik prototipikus példánya, szerkezete és dramaturgiája azonban hallatlanul igényes, ami egy élénkebb, ötletesebb rendezéssel bombasiker lehetne. Nem beszélve arról, hogy a történet lélektani oldala is nagy lehetőségeket rejthet egy adaptáció számára. Elég, ha csak például a kiábrándult, zsarnokoskodó Lady Catherine de Bourgh és lánya kapcsolatára, vagy az élete során állandóan félreértett, komplexusokkal küzdő Darcyra gondolunk.
Ehhez képest a második felvonás alatt már egészen jól szórakoztam, nevetni is tudtam egy-egy poénon. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy a rendezés itt jobban el tudta engedni a kliséket, illetve a szereplők játéka sem tűnt annyira rutinszerűnek. Mintha jobban szerették volna a darab ezen részét. Másfelől úgy tűnik, hogy beindult a populáris történetek hatásmechanizmusa (ami alapvető jellegzetessége és vonzereje például a napi tévésorozatoknak is), mégpedig, hogy a néző megszereti a szereplőket, mintegy barátként, mindennapjaihoz tartozó családtagként kezdi kezelni őket, kíváncsi sorsukra, együtt sír és nevet velük, magáénak érezve gondjaikat, örömeiket.


Kéri Kitty, Oberfrank Pál
Az alakításokról összességében elmondható, hogy (még ha eleinte úgy tűnt, hogy megszokásból játszanak) alapvetően élvezhetőek voltak. Venczel Vera jól hozta a kötekedő, zsarnok nagynéni szánandó és komikus figuráját, bár kezdő monológja lehetett volna erősebb. Kiemelkedik még Háda János lelkészének önző, tenyérbemászó és szerencsétlenkedő figurája is. Kellemes színfolt még Mertz Tibor Mr. Bennetje, a vajszívű apa, aki hősiesen viseli butuska neje locsogását és örökös szervezkedését, ám időről időre mégis helyre teszi egy-egy csattanós, ironikus megjegyzéssel. A javulás ellenére az előadás nem tudott elszakadni a „kapcsoljuk ki a megfáradt, dolgozó népet egy pár órára” felfogásától.
Természetesen ki lehet (és ki is kell) emelni a történet humorát, ám ez önmagában nem elég arra, hogy maradandó alkotás szülessen. Arra jó, hogy becsábítsa a nézőt a színházba, megvegye a jegyet egy pár ezresért, végigkuncogja az előadást és utána elfelejtse, amint kilép az épületből. Ez a filozófia azonban éppen az, amivel szemben ez a honlap létrejött. Szerintünk ugyanis a színház alapvető lényege, hogy gondolkodásra, önreflexióra késztessen. Egy jó előadás segíti a nézőt a önmaga és a körülötte lévő világ értelmezésében. Nem engedi, hogy kényelmesen hátradőljön a fotelben, arra várva, hogy mások mondják meg, mit tegyen (ezzel önkéntesen kiszolgáltatva, rabszolgává téve önmagát bárki kényének, kedvének). Ehelyett vessen fel kérdéseket és azokra próbáljon önmaga erejéből, saját, átgondolt válaszokat találni. Ez persze nem zárja ki a szórakoztatást, sőt. Azonban ezt egy ilyen, befogadói szempontból meglehetősen passzív előadás nem képes megvalósítani. Tény, hogy aktívan szórakoztatni nehezebb feladat mind rendezés, mind színészi játék szempontjából, ám mindenképp megérné a fáradozást.