Kívülről, előadásként szemlélve még történik egy olyan is ebben az érzelmi csodában, hogy az operaénekesek sokszor színészként léteznek a színpadon. Ebben a tekintetben persze kiemelkedik közülük Horváth Virgil – koncentráltságán, mozdulatain érződik a képzett kontroll –, akinek jelenléte talán az operatörténet legnagyobb arcátlansága: főszerepet játszik, nemhogy egy énekhang kibocsátása, de egy betű kimondása nélkül. Kovalik Balázs ötletesen oldotta meg a férfinak öltözött nő jelenlétét: szó szerint értelmezve és színpadra állítva, de elemelve a valóságtól – hiszen ez is a színház lényege – megkettőzte Fidelio és Leonora eredetileg egymást fedő szerepét. Míg Horváth Virgil látszólag fizikai, de valójában szellemi koncentráltságával jeleníti meg az álruhás nőt, addig Rálik Szilvia természetes nőiességével és korlátokat nem ismerő hangjával mélyíti el igazi lényét, ezzel nyitva meg egy végtelen értelmezési teret az előadásnak. Lehet, hogy Leonora testileg erős férfi, de lelkében nő, lehet, fordítva, lehet kettős személyiség, mindenki megtalálja bennük a saját elképzeléseit, a lényegük egy: a kettejük között lévő összhang által létrejött harmónia, egy indítékaiban és érzelmeiben tiszta, változatos és kétségek között tengődő ember. Az általuk létrehozott emberség tökéletes ellenpontját képezi a többi szereplő. Berczelly István Don Pizarrója aljas, seftelő és sötét gonoszt igéz meg, basszbaritonja Beethoven tételei ellen dolgozva nyitja meg a szépség és romlottság végtelen kettősségét, Fried Péter marionettbábuként irányítható és folytonosan lamentáló, életrevaló, ám mégis életképtelen Roccója ugyanezt az ellentmondásosságot tükrözi a zene és basszusa között. Hajnóczy Júlia szopránjával és szenvedélyével teszi egyszerűvé és ekképpen szatirikussá Marzellinét, Brickner Szabolcs értelmezésében ugyanezt az idézőjeles éleslátás teszi Jaquino karakterével, és az általuk átélt üres katyvasz felépített, kritikai ellensúlya Leonora szerelmének. Valamint ott van még a váratlanul felbukkanó, és már-már eltemetett Florestan, akit Mathias Schulz míg első megjelenésében túldramatizál, addig Leonorához fűződő viszonya tisztáz, és kettősük, bár hihetetlen képet fest, mégis csak csodálni lehet a fény és zenei pompában kiteljesedő szerelmüket, mely pont ezzel a valószerűtlenséggel apellálva teríti ránk a valóság leplét.
Kovalik és Angelika Höckner díszlete bár első blikkre azt mondanám, hogy szimbolikus, mégis amellett fogok érvelni, hogy konkrét. Egyszerre jeleníti meg az emberi viselkedés négy síkját: legmélyebben van a legtisztább szereplő Leonora, eközben felvett szerepe, Fidelio cikázik az emeletek között, de velük ellentétben Marzelline és Jaquino kizárólag a felső két szinten, mint felszínes lények képesek létezni, és a többiek is annyira mélyülnek el a falilépcsőszerű monstrumban, amennyire éppen komolyan vehető a viselkedésük. A festői kép pontosan jeleníti meg mindenki szándékát, miközben Benedek Mari jelmezei csoportosítanak, kiemelnek, modernizálnak és archaizálnak: zöldek a felszíni játékosok, vörös a szenvedély, amik mellett már posztmodernizálnak a Csillagok háborújának rohamosztagos katonáit idéző börtönőrök, és időtlenítenek a római katonák, teszik mindezt megfelelő mennyiségű házi feladatot adva a nézőnek, aki bár nem érti, és valahol bent bújkál benne a kérdés, hogy mi lehet ez, de közben a zárt függöny előtt, a zenekar által elképesztő lendülettel és energiával zúzott – klasszikus zenére furcsa szó, de az erejüket másképp nem tudom lefesteni – Fidelio-nyitánynak és III. Leonóra-nyitánynak adja át mind testi mind szellemi érzékszerveit. Mesterházi Máté gördülékeny fordítása is elősegíti az előadás hibátlanságát.
Hiába talál egymásra Leonora és Florestan (érdekes, hogy míg a nőről sokat tudunk, addig a férfiról semmit mégis elfogadjuk szerelmüket, hiszen a Horváth–Rálik kettős tökéletesen bemutatja, mi kell hozzá), még a végén sincs vége az idillikus szerelemnek, mely az előadás kétségek között ringatózó érzelmeit egy profán felszólítással teszi gondolattá és nyomja bele belső idegpályákon szaladgáló kérdések közé, illetve állítja meg azokat egy pillanatra és üti pofon. Ez pedig egy látszólagos interaktivitásra hajazó mondat: integessen velünk, aki megtalálta élete párját. Persze senki nem integet, hiszen, aki úgy érzi, az se biztos a dolgában, de valahol ez az emberség vegytiszta alapköve: hogy nincs biztos, csak ringunk a végleteink között, keressük az egyensúlyt, a szerelmet, hiszen valamiért abban látjuk az élet értelmét, ahogyan az Operaház Fideliója is, csak valami pluszt hozzátesz.