A sztori ismerős lehet minden musicalre járónak, de ha valaki egy kicsit is művelt a hollywoodi romantikus filmek kategóriájában, annak sem fog túl sok meglepetést okozni a dramaturgia. Egyedül az oda vezető út válik érdekessé Radnai Annamária szóvicceinek, Jasenko Conka díszleteinek és Oroszlán Szonja hangjának köszönhetően.
Szóval mese Fran Kubelikről és Chuck Baxterről szól, szerelmükről, reménytelenségükről, és természetesen vágyuk beteljesüléséről. A főhőst, Chuckot megkéri egy munkatársa, hogy adja kölcsön a lakása kulcsát, aki ezt örömmel meg is teszi, a probléma abból kerekedik, hogy ez rendszeressé vált. Eközben hősünk megpróbál szerelmet vallani Frannek (hogyan másképpen, mint dalban). A lakásakció tetőpontja hamarosan következik, ugyanis a főnökig is eljut a pár órányi ingyenkéró lehetősége, és azt színlelve, hogy ki akarja irtani a romlott almákat – az előző párra értve –, ő is elkéri a kulcsot. Idővel kiderül, hogy Sheldrake (a főnök) Baxter szerelmével járkált fel hozzá, és ez a tetőpont is – még csak a felénél járunk –, mert Sheldrake otthagyja Ms. Kubeliket, aki erre bealtatózza magát. Chuck talál rá, és a szomszéd orvos segítségével meggyógyítja, és innen már mindenki rájön magától. De a teljes boldogságig még hosszú az út, mivel több finálét és érzelgős jelenetet át kell vészelniük a színpadon, miközben effektíve nem történik semmi.
Oroszlán Szonja igyekszik bájosan elfedni ezt a semmit, meglehetős hozzáértéssel kezeli a musical színészi tartalmait, és inkább hangjával igyekszik kilógni a sorból, elkápráztatni a nézőket. Ezt sikerrel teszi. Simon Kornél nagy hibája – arról nem tehet, hogy neki jutott a nagy szerelmes hős, akik általában szükségszerűen hamisak –, hogy énekhangja nem musicalre termett. A duettekben ezt ügyesen elfedték, a szólókban pedig egyedül Simon bátorsága, ami segít megfeledkezni a fülünkről.
Radnai Annamária fordítása gyakorlatilag egy szóviccautomata, mely magasabbnál magasabb labdákat osztogat a színészeknek, akik azonban csak hellyel-közzel tudják azokat lecsapni. Vígjátékról lévén szó, kínosnak érzem ezt leírni, mert azt jelenti, hogy a színészek nem dolgoztak, nem sikerült megtalálniuk a megfelelő viszont a szerepükkel, hiszen a poénok önmagukért viccesek, olyan, mintha olvasnánk: hallgatva nem mutatnak túl önmagukon (sőt lehet, hogy Radnai picit túlzásba is esett, mert az orvos minden egyes hangrezdülése önmagában egy szóvicc, de ezt is lehet érdekesen tálalni).
A díszlet forgóreklámszerűsége kifejezetten ötletes, ahogyan kinézetében minden helyszín hordoz magában valami érdekességet, még annak ellenére is, hogy a musicaleknél ez szabvány, Jasenko Conkának sikerült egyedivé tennie azokat. A jelenetváltások átállásaiban az átkötőzene mindig ugyanaz, ami teljesen érdektelenné tud válni, a zene – bár sok benne az ismétlődő dallam – kellemes, egyedül azt nem értem, hogy az utolsó számot miért kell angolul énekelni, és azt sem igazán, hogy a vége felé miért tekergeti valaki percenként a villanykapcsolót. Értem, hogy áttűnés, de azt a minimális feszültséget is kiirtja a nézőből, amit eddig nagy nehezen és lelkesen eddig összegyűjtött szegény.
És akkor ott ülünk a végén, kikapcsolgatva belőlünk minden nagy elánnal átélt érzelem, és nehéz eldönteni, hogy most mi van. Egy teljesen szokványos esemény-e ez az előadás, vagy Puskás Tamásnak sikerült valamivel egyedivé, kellemessé tennie, amiért már érdemes beülni? Sok lehetősége volt, és nagyobb figyelem és energia ráfordításával akár egyedivé, sőt talán színházzá is válhatott volna ez előadás. Így csak majdnem.