Zsótér Sándor sokadik „Lír” királya ezúttal a tőle megszokott komplex szimbólumok szövevényes, de profán csavarokkal egymásba fonódó rendszerét legfőképpen egy célra áldozta: hogy a Színművészeti Egyetem egyik végzős osztályát komoly fizikai és szellemi terhek elviselésére megtanítsa, hogy bármilyen helyzetben képesek legyenek szabadon és koncentráltan alkotni. Mindeközben Shakespeare drámája a filmművészeti kar hátsó kertjében, permanens sírásás közben jelenik meg, egyedi kontextusba helyezve.
A nézőtéren helyet foglalva a látvány egyszerre elidegenítő és izgalmas. Első látásra érthetetlennek tűnik, hogy mi köze Lír királynak két gödörhöz, amit a szereplők nagy része a szemünk előtt váj ki ásókkal és lapátokkal, majd kíváncsiságunk ezt a fajta értetlenséget elnyomva bikázza be fantáziánkat, hiszen rengeteg lehetőséget rejt magában ez a hátul betonfallal bezárt, fákkal tűzdelt, teljesen hétköznapi, leginkább egy elhagyott századeleji hátsó kertre emlékeztető tér. Az ötlet nem marad kihasználatlanul. Sőt: a drámai felütéssel – az uralkodó a két hízelgő lányának adja koronáját, s köztük osztja fel országát, ám a lányok egyből ellene fordulnak – kezd egyre fenyegetőbbé válni. A Goneril és Regan keltette, valamint Gloster, Edmund, Alban, Cornwall és Oszvald támogatta tébolyból még az is kinézhető, hogy valakit élve eltemetnek. Közben a fáról potyognak le a színre lépő szereplők, de akasztófaként, sőt börtönként is megjelenik a látszólag csak vegetatív létformát produkáló, terjedelmes lombozatú fa, de életre kel a romos, „Hajrá Fradi!” feliratú fal is, mint hegy, vagy mint egy hosszú menetelés (Szegény Tamás-Edgar és Gloster) útja. A tér izgalmait tovább fokozza a a hajszálnyit nyitva hagyott kerti csap, ami gond nélkül vakítja meg, vagy végzi ki a kiszemelt áldozatokat, miközben a sírt ásó eszközök, nem csak be-, hanem át is segítenek a túlvilágra, funkciójukon túl esztétikummá válnak.
A színészhallgatóknak pedig nagyon kell kaparniuk, hogy lekössék figyelmünket, és képesek legyenek felülmúlni a látványt, ne hulljanak a gödrökbe. Kiemelném Petrik Andrea alakítását, aki ellentmondásos, önmagára ébredt emberként jeleníti meg Lírt. Egy figyelmetlen, felületes, magának békés öregkort, és a gyerekeitől gondozást elváró uralkodóként, akinek élete végén kell rádöbbennie, hogy illúziókra építette az életét. Magányban, elhagyatva és kidobva, az őrültségig hajszolva magát kell rádöbbennie, hogy egész élete hazugság volt. Petrik Andrea maníroktól mentesen jeleníti meg a naiv öreget, a megtébolyult, ám egyre tisztábban látó elmebeteget, s a halálát váró embert. Rajta kívül még Klem Viktor és Majorfalvi Bálint Edmund-Alban kettős kettősében leledzik rengeteg fantázia és komoly munka. A két szereplő egyetlen groteszk karakterré gyúrva össze torz és hátborzongató szörnyként, majd hős nemesként jelenik meg, miközben Klem hangja és Majorfalvi mozgása kétféle színészi megközelítést érvényesítve és vegyítve tökéletes összhangban van. A többiek ötletei viszont a karakterekre vonatkozóan általában egyetlen gesztusban merültek ki. Józan László allűrösen – ez esetben ne negatívumként kezeljük – hadonászó és gesztikuláló bolondja, Kőrösi Petra álszent és szenvtelen Gonerilje, Tar Renáta hidegvérű Reganja, Bata Éva forróvérű és a királyhoz hű maradó, őt tisztán szerető Kentje, Rusznák András megtört és önmarcangoló Glostere mind egy-egy ötletből táplálkoznak, amit a színésznövendékek végig következetesen tartanak, így belső magatartásuk szemünk előtt tündököl, miközben a belső indíttatások nem tiszták. És ebben az értelemben Kovács Ádám egyszerű, együtt érző Edgarjában nincs alátámasztva, hogy miért lett Szegény Tamássá, és hogy miért öli meg a trónbitorlókat. Mindemellett az ötletek is nagyrészt csak a rendező részéről jöttek, a karakterek megformálásában egy-egy gesztus érdekessé is tud válni, de ennél többre nem futotta a játszóktól, ennek köszönhetően pedig sok alakítás fantáziátlanná vált az idő előrehaladtával. Mondom mindezt annak ellenére, hogy tisztességgel megállták a helyüket, teljesítették az alapvető elvárásokat, hiszen azok a bizonyos gesztusok nagyon pontosan is tudtak jellemezni, de egy ilyen közegben, ahol egy ilyen életerős tér veszi körül őket, nem lehet köznapit teljesíteni.
Így a befejezés is – hiába az akár nagyszínpadhoz méltó ötlet – lapossá válik. Nincs benne végig energia. Pedig az alapgondolat tisztán megvan: Lír vakon éli az életét, és öregkorára azzal a feltétellel adja át lányainak a trónt, hogy kényeztetni fogják, erre ők természetesen lehazudják a csillagokat neki, majd ellene fordulnak, s teljesen szétzilálják a palotát és az országot, egymás ellen is cseleket szőve. Az ármány, az álszentség, a kétszínűség, a felszínesség és az ebből fakadó téboly ördögi játéka ez, s ha párhuzamokat lelünk jelenkori közéletünkkel, az egészen bizonyosan és nyilvánvalóan nem a véletlen műve.