Kellemesen laza légkör fogadja a nézőket a Sárba tiport Orfeusz nézőterén. Táncosok melegítenek, járkálnak, trécselnek a zenészekkel, akik csak ímmel-ámmal hangolgatják hangszereiket – egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy milyen izgalmat fognak megszólaltatni. Míg elszemezgetünk, a színpadon hirtelen feliratok bukkannak fel, szarkasztikusan kommentálva az eseményeket és aztán magát az előadást is. Végig velünk marad ez a szöveg, amitől olyan érzésünk lehet, mintha a Fűrész című horrorsorozat Jigsaw-ja szabadult volna ránk. Csak itt valami egészen más furcsaság van, mint a filmben.
Vágjunk a közepébe. Hogy az előadás tulajdonképpen miről is szól, azt nehéz megállapítani. Talán szerelemről, talán művészetről, talán életről, haláról, talán zenéről, talán az ezekkel kapcsolatos kérdéseinkről, kétségeinkről. Állhatna itt ez a mondat kérdőjelekkel is, mert bár erre utalnak a feliratok, erre utal a nyomokban megmutatkozó Orfeusz és Eurüdiké-mítosz, és erre utal egy-két gesztus is. Valójában mégsem így történik. Hiszen a mítosz itt egy szappanoperává válik, Orfeusz nővé, Eurüdiké pedig valamiféle elementáris lényeggé, és jön egy harmadik fél is, aki szegény, a végén mankóval, sőt kifektetve végzi, de hogy mit is ártott ő az emberiségnek, arról csak találgatni lehet.
Ahogyan a történet formájáról is, amire egyébként a bent zajló koreográfia kommerszsége tökéletesen alkalmas. Bár Daniela H. Faith táncai hordoznak magukban egyediséget, az jellemzően az időnkénti hirtelen váltásoknak köszönhető. Meg persze a táncosoknak, akik minden mozdulatba beleadják energiáikat, pontosak, együtt vannak. Mind Tania Garrido Monreal torzonborz, kakaduszerű szerzete, mind Daniela H. Faith sötét, harcos főhőse, mind Takács Dorisz ártatlan, vagy éppen hibás áldozata mozgását tekintve abszolút helyén van, játszanak a ritmussal, egymással, csak minket felejtenek el. Nem szándékosan persze, csak a színpadon ülő, egyértelműen nézőt játszó, a széksort számos epizód elején valamiért áttologató Carlos Rodero ezt váltja ki. Egyszerűen azáltal, hogy a táncok igazából ennek az egyetlen, kitüntetett nézőnek szólnak, aki viszont semmilyen szinten nincs összekötve velünk, valóságos nézőkkel, így pedig nekünk, odakint rekedőknek megszűnik minden kapcsolatunk a színpadi történésekkel.
A másik furcsaságot a felvillanó szövegek jelentik. A feliratokon elolvashatjuk a jelenetek számát, címét, apró kis sztorikat – ha szükségesnek ítélik az alkotók –, valamint a cinikus, gúnyos, intrikusnak tűnő, nézőkkel összekacsintó, kétségeket felvető kiszólásokat. Annak reményében olvasgatjuk ezeket, hogy hátha lesz valami közük az előadáshoz, horribile dictu valamiféle szándékot, jelentést adnak az egésznek. Ám a szövegek egyáltalán nem ilyenek. Sőt, a stílust tekintve irdatlan távol állnak a koreográfiáktól. Viszont humorosnak, sőt szándékukban kifejezetten szimpatikusnak tűnnek: egy végtelen, esetleges, de őszinte, tartalmas és szórakoztató előadás nyomait hordozzák magukban. Szó se róla, nem ígér semmit a feliratokból áttűnő furcsa kívülálló, sőt önmagát is megkérdőjelezi.
Az előadás igazi élménye a Balázs Elemér Trió (Balázs Elemér, Balázs József, Pecek Lakatos Krisztián) által megszólaltatott, az előadással együtt lélegző, együtt születő, unikális élményt nyújtó, nagyszerű zene. De akármennyire vad és lágy egyszerre, mégsem képes pótolni a hiányt. Carlos Rodero rendezése formai törekvéseit és szándékát tekintve kétségtelenül izgalmas ötlet és remek kezdeményezés. De az utolsó pillanatra sem áll össze eggyé, a felirat és a tánc két, egymástól teljesen különböző előadás részét képezik, amelyek sem egymással, sem a közönséggel nincsenek kapcsolatban. Pedig a Balázs Elemér Trió mindent megtesz ezért: ők példaszerűen kommunikálnak mind egymással, mind a színpadon zajló eseményekkel. Kár, hogy magukra maradnak.
