Márai Sándor darabja ötletes, tartalmas, ritmusos, humoros, minden csupa pozitív, ami ma is megmutatkozik, és végig ott bujkál-tekereg a Kaland című előadásban, amiből ezúttal kizárólag rendezői ötletek hiányoznak, de a színészek még így is képesek feledhetetlen pillanatokat okozni realista színjátszásukkal. Közönségorientált, biztonsági előadás, melyben több a valódi, mint az igaz, a szomorúság, mint a vigasz.
Kádár Péter doktor régi vágya teljesült: megkapta az új klinika vezetését. Köztiszteletben álló, nagy tekintéllyel rendelkező orvostanár ő, akinek régi barátja, Dr. Szekeres bukkan fel ezen a különleges napon, hogy emlékeztesse a régi tervekre, a hosszas etikai vitával talán itt, az első felvonás végén mozdul meg az előadás a hosszas felvezetők után, na meg ott, amikor Dr. Zoltán, Kádár pártfogoltja felmond, és kijelenti, hogy utazik, s mit ad isten, a felesége is utazik, ráadásul együtt utaznak; talán mondanom se kell, mi történik ezután, csakhogy Márai ennél cselesebb, és a szerelemről, vágyakról, sorsról folytatott etikai és morális dialógusba írt diskurzusokra rápermetez még egy kis sors-parfümöt, csak hogy tényleg húzós legyen a zárás, ne csak idegileg, lelkileg is.
A színészek, amit tudnak, kijátszanak. Illetve Mécs Károly és Söptei Andrea szinte mindent, ami itt több, mint várható – meg is mentik az előadást. Kettejük között egy rég eltűnt vihar támad, mely kicsit megkavarja az amúgy langyossá hűlt kezdeti forró levegőt, és felborzolja az erővonalakat. Söptei Andrea kezdetben kemény, céltudatos Annát játszik, aki a boldogságot keresi, de férje egyre erősebben szuggeráló tekintetére folyamatosan vált álláspontot, s válik törékeny és érzéki feleséggé. A tekintet tulajdonosa fokozatosan izzítja szemeit, és bár elsőre kicsit művésziesnek, felelőtlennek, nagyzolónak tűnik Kádár Péter, Mécs Károly ebben a szemvillanásban bontja ki igazi valóját: a szakszerű, intelligens, szerető és törődő orvost, aki pusztán azért hanyagolta el feleségét, mert közben az ő kedvében akart járni. Hámori Ildikóról sokáig azt hihetnénk, hogy szöveget játszik, hiszen a mondataiban kemény Pálos Esztert kemény nőként viszi színpadra, ám ezt kellőképpen komolyan és felépítetten teszi, később pedig gondosan bontja ki érzelmeit. Bede Fazekas Szabolcs tanársegédje teljesíti az elvárásokat, sokszor talán közhelyesen is indulatossá formálja szerepét – fiatalság bolondság –, de eközben pontosan jelenik meg az önmagát becsapó, álmokba ringató Zoltán doktor. Papp Zoltán (Szekeres doktor) igazi teljesítménye akkor mutatkozik meg, amikor visszatér a színre: olyan megfontoltsággal érzékelteti véleményét és világképét, hogy hihetetlenül hangzik, amikor belátja tévedését.
Egy negatívum róható fel a színészeknek, ami már a rendezést fémjelzi, hogy nem egy beszélgetés közepén gondolnak egyet, és hopp, hátat fordítanak a nézőknek – hallgassuk búgó hangjukat, gondolhatják, amivel nincs is baj, mert hallatszik, és jó az akusztika, de amatőr hiba ilyet elkövetni. Ahogy bár a díszlet tökéletesen betölti funkcióját, és idomul a rendezéshez, mégsem hiszem, hogy nem lehetett volna ifj. Jordán Tamás falépítése kicsit fantáziadúsabb. Minden, de minden olyan, mint ahogyan az le van írva a drámában, épp csak az enteriőrhöz nyilvánvalóan hozzátartozó levendulaszappan illata nem szűrődik a nézőtérre: Kőváry Katalinnak az írói utasításokon kívül nemigen volt eredeti ötlete – a színészek szöveget játszanak, ami leginkább azon látszik, hogy az első felvonásban mindenki pontosan azt mutatja, amit mond, nincs elemelés, nincs gondolat, csak szöveg.
A játszók dobnak fel minden kérdést az életünkre vonatkozólag. Mi a helyes? Feladni az álmainkat, megtalálni egy kényelmes, és látszólag boldog, de kiegyensúlyozott utat, kibekkelni az életet, vagy küzdeni a vágyainkért, azért, amire hivatottak vagyunk, feladni az olcsó boldogságot, és tenni valamit azért, hogy többet kapjunk – tudván persze, hogy ez lemondással jár? Tudnánk-e ilyen emberien kezelni, ha a feleségünk elhagyna minket, vissza tudnánk-e utána mégis fogadni, be tudjuk-e látni, ha hibáztunk, és hogy fogadnánk, ha minden belátásunk ellenére mégis mennie kéne? Ki hogy harcolna a sorssal, egyáltalán merne-e? Sok és még több kérdés van itt, legalább annyi, mint bennünk. Ezek még erősebbek lehetnének, ha a rendező kiválasztott volna egyet, és annak nézőpontjából vizsgálta volna művet. Kétségtelenül a választott út az egyszerűbb, de szerencsére a színészek nem alkudtak, és itt ők játszanak embereket.