Lássuk be: a kötelező olvasmányok „muszáj” voltával vívott csatákból rendszerint a könyvek kerülnek ki vesztesként. Ez a helyzet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényére is igaz: Jókai stílusa, szövegformálása és cselekményvezetése a kora tizenévesek számára sokszor nyögvenyelős, élvezet nélküli olvasást, kontraproduktív élményt eredményez, már ha egyáltalán végigjutnak a könyvön. Dehel Gábor és Márton János színpadi változata ezt a problémát mintegy áthidalva, a mű drámai lényegét ragadja ki, annak velejével és felvetett gondolataival együtt, amit Parászka Miklós rendezése pontosan és hűen ad vissza.
A színpadi változat ugyancsak Baradlay Kazimír haldoklásakor indul. A férfi a feleségével íratja meg a végrendeletét, miszerint Ödön fia maradjon Szentpéterváron, építse tovább a kapcsolatokat, Richárd továbbra is hű és igaz huszára legyen a hazának, Jenő pedig ne kapjon pénzt otthonról, és a jövőben is szíveskedjék előretörni a bécsi udvar ranglétráján. Nem feledkezik meg feleségéről sem, akinek azt parancsolja, menjen hozzá Rideghváry Bencéhez, akit ezzel a vármegyei főispánság örökösévé is tesz. Baradlayné azonban mindent ellenkezőképpen csinál, és hazahívja Ödönt, hogy legyen a ház ura, hozzáadja régi szerelméhez, és ezzel már ki is bontakozik az ellentét az udvarhoz hű Rideghváry és a Baradlayak között. Közben persze kirobban a szabadságharc – hiszen 1848-ban járunk –, ami nem telhet el szerelmi szálak nélkül, Richárd Editbe, Jenő pedig Alfonsine-be szerelmes, mindketten tehát osztrák arisztokrata nőkbe. Az anya személyesen hívja haza fiait a bécsi forradalom kellős közepén, ezzel adva lendületet a harcoknak, és míg Jenő meghúzódik, addig két bátyja az osztrákot és a horvátot kaszabolja. Ekkor lépnek a képbe, sok sikertelen magyar diplomáciai kísérlet közepette, az oroszok, akik leverik a magyarokat. Emígyen üldözötté válik a két idősebb Baradlay fivér, de Jenő egy névtévesztés gyanánt feláldozza magát Ödönért, hogy ilyetén módon kompenzálja addigi tétlenségét, Richárd pedig Haynau bosszúvágyának köszönheti az életét. A történetnél azonban sokkal fontosabb az, ahogyan mindezt megéli a Baradlay család.
Vándor Éva végig pontosan érzékelteti Baradlayné szándékait, akinek csak az a célja, hogy fiait megszabadítsa azoktól a konvencióktól és bilincsektől, amiket az édesapjuk rakott rájuk. A színésznő energiát nem kímélve érzékelteti a jó és rossz döntés közötti vívódásokat, és bár szándékai szerint jót akar, nyilvánvaló: ő maga sem tudja, hogy valóban jót tesz-e fiainak. Vándor okos, felvilágosult, értelmes, ám annál érzékenyebb, s mindezt tökéletesen kihasználó nőt játszik, igen erőteljes és jelentős színészi teljesítményt nyújtva. A Baradlay testvéreket egy-egy jellemvonásra alapozzák a játszók: Zöld Csaba egy érett, megfontolt, intelligens és megfontolt Ödönt, Dányi Krisztián egy forróvérű, hirtelenkedő és szenvedélyes Richárdot, Csórics Balázs pedig egy elvi és etikai kérdések között vergődő, dönteni látszólag nem képes, de belül igencsak határozott és markáns Jenőt formáz, egymást pontosan és alaposan egészítik ki. Mihályi Győző modoros és túlzó gesztusokból próbálja nagyon megfontolttá és aljassá tenni Rideghváry Bencét, egyértelműen gonosszá festve őt, ezzel sajnos megszüntetve a nézőben választás lehetőségét. Vele ellentétben Újréti László Haynauja hiába epizódszerep, a színész mégis képes pillanatok alatt annyira elmélyíteni azt, hogy annak indítékai mögött valódi érzelmek és megfontolások bontakoznak ki. Molnár Gyöngyi rendkívül bátran, a hisztérikaság határáig túloz Alfonsine szerepében, már-már az öniróniáig fokozva elkeseredettségét, amely kizárólag az önzőségből és az önsajnálatból táplálkozik. Józsa Imre ráérez arra, hogy Zebulon az egyetlen komikus, életre derítő karaktere az előadásnak, ehhez mérten a röhejességig túlozza a kereskedő figuráját, új energiákat adva ezzel a hangsúlyosan (sőt, néha tán túlzottan) drámai hangvételűre vett jeleneteknek.
Parászka Miklós szellemében hű az eredeti műhöz, rendezése nem is nagyon szeretne másmilyen lenni. A szándék egyértelműen A kőszívű ember fiai történetének és problematikájának bemutatása, és ezt minden pillanatban teljesíti. Ezzel együtt sokszor feleslegesen, a kelleténél mélyebben megy bele a drámai pillanatokba, hoz létre olyan csöndeket, amelyek megrázónak akarnak hatni, csak nem tudnak, mert nincs mögöttük semmi. Budaházi Attila kissé túl kíméletesen bánt a szöveggel, jócskán maradtak benne szívfájdalom nélkül elhagyható részek. Viszont: amikor pörögnek az események, amikor a színészekre hagyatkozik Parászka, akkor azok rengeteg gondolatot és lehetőséget felvetve töltik ki a színpadot. A rendezői szándékhoz tökéletesen alkalmazkodik Horesnyi Balázs látképe: alapjaiban fekete színpad, egy füstös-felhős-gomolygós háttérképpel, amely mindig ideális társa a jeleneteknek, illetve egy-két jelzésértékű – a helyszínváltásokat érzékeltető – tárggyal. Mindebbe Kelemen Kata ruhái kellemesen illeszkednek bele, miközben utalnak a darab történelmi vonatkozásaira is.
Akarhatott volna az előadás többet is, beszélhetett volna a bemutatót követő március 15-i évforduló apropóján nemzeti öntudat(lanság)ról, identitás(zavar)ról, önbizalom(hiány)ról, a megértés és együttérzés (hiányá)ról, a (korlátolt) gondolkodásról, de ezúttal nem ez volt a szándék. Amit a rendező vállalt, azt vitathatatlanul teljesítette is. E tekintetben ez egy rendkívül korrekt előadás, amit nyugodtan ajánlok minden iskolásnak; nem csodálkoznék, ha sok felsőtagozatos mindezért a színpadi adaptáció megismerését választaná a regényforma helyett. Mert miért is ne élnének a lehetőségekkel?
