7óra7

Semmi sem működik
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Semmi sem működik

Lev Birinszkij: Bolondok tánca / Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

2016. 07. 08. | Hajnal Márton

Nem csak a cselekmény és a rendezői megoldások kerülik el egymást, hanem szinte minden, ami a színpadon történik.

Bodó Viktor A revizorja a Vígszínházban az elmúlt pár év egyik legjobb előadása volt. Arra, hogy miért, pár nappal ezelőtt még elhamarkodottan válaszoltam volna: az előadásról előadásra frissülő aktualizálás mellett tulajdonképpen képes volt a sajátos rendezői abszurdját összeegyeztetni az orosz társadalmi szatíra világával. Aztán pár napja láttam Sebestyén Aba rendezését, amely mintha másolta volna ezt a receptet: a korrupt hivatalnokok próbálják simlisségüket eltitkolni, mindezt nagy adag burleszkkel fűszerezi a rendezés.

bolondok_2.JPG            Fotó: Jakab Lóránt

Az előadás nézhetetlen volt, legalábbis a nézőknek majd’ a fele így ítélhette. Előadás közben szállingózva, majd a felszabadító szünetben tömegesen hagyták el a színházat, miközben nem egy, a szakmája miatt székéhez szögezett kritikus irigykedve nézett utánuk. A Bolondok táncát több fesztiválra is meghívták. Szerencsés esetben kellett, hogy a válogatók lássanak az előadásban valamit, annak eredeti közegében. Még ha nehéz is eldönteni, hogy mit.

A jelenetek hossza például látványosan aránytalan. Egy körülbelül tízperces, zavaros némajáték után veszi kezdetét a tulajdonképpeni expozíció, majd egy végtelenül hosszú közjáték, ami különböző, zsidókkal kapcsolatos, eltúlzott sztereotípiák felvonultatásával pont olyan kínos, mint amilyennek elolvasva tűnik. A történetben ennek ellenére ott a potenciál.

bol_3.JPG            Fotó: Jakab Lóránt

Senki sem az, akinek lennie kéne, senki sem működik a szereplők közül a hivatásának megfelelően. A polgármester az állami támogatások bezsebelésére forrongást akar a városban, vele szemben a forradalmárok, komplex tervüknek megfelelően, mindenáron békét akarnak. A férj szeretné, hogy elcsábítsák a feleségét, hogy nyugta legyen tőle, a csábító azonban menekülne a tüzes asszony elöl. Ezek az ellentétek azután az előadás csúcspontjában, a második felvonás közepén (amit sajnos a nézők jelentős része már nem várt meg) valóban hátukra veszik az előadást, és egy jelenet erejéig működtetni kezdik. A polgármester és a csábító-forradalmár vitájában végre keresztezi egymást a túlzó burleszk és a hihetetlen kavarodásra építő cselekmény – hogy azután széttartva ismét külön utakon száguldjanak tovább.

De nem csak a cselekmény és a rendezői megoldások kerülik el egymást, hanem szinte minden, ami a színpadon történik. Az előadásban a színészek egy önreflexív gesztus során felveszik a jelmezeiket, emlékeztetve rá, hogy színházban vagyunk. De hogy ez a gesztus miért éppen ennél az előadásnál volt szükséges, az rejtély marad. Különösen, hogy ettől kezdve mindenfajta kikacsintást nélkülöz a produkció. És itt nem csak az aktualizálást kérem számon (habár kétségtelenül elbírta volna a történet), hanem hogy mi szükség volt például a színészek túlzó ripacskodására, iróniamentes túlzásaira. Amely túlzások ráadásul nem is egyformán voltak túlzóak: egy-egy színész egyszerűen túl élénken játszott, mások inkább burleszkes túlzásokkal, megint mások a rossz bohózatokra emlékeztetően. Ennek eredményeképpen semmiféle egység érzete nem alakult ki.

bolond_1_jakab_lorant.JPG            Fotó: Jakab Lóránt

Zavarosan elvont volt a díszletben (Bartha József) megjelenő cserepesvirág-özön, amelynek cserepeiből különböző tárgyak kerültek elő. Világos, ahogy a szereplők, úgy a növények is igyekeztek rejtegetni dolgokat, kenőpénzt, marxista eszméket, forradalmárok pisztolyát. De túl azon, hogy ez a sok növény fájóan kilógott az egyébként realisztikus színpadképből, még csak nem is adott sokkal többet az összbenyomáshoz, mint ha a tárgyakat egyszerűen csak fiókokból vagy polcokról vették volna le.

Érdekes, hogy a Budapesti Nyári Fesztiválon mennyire sokfélét kifoghat az ember. Például a tatabányaiak Tartuffe-je maradandó élményt jelent (kritikánk itt), a Shakespeare királynője pedig az évad egyik legerősebb produkciója eddig (kritikánk itt). Szintén látható volt Alföldi Róbert Makrancos Kata-rendezése is (kritikánk itt). Ezek mellett a Bolondok tánca kínosan kilóg, a Városmajornak arra a korszakára emlékeztet, amikor még több bohózatot és sokkal kevesebb merész produkciót mert bevállalni a szervezés. A magam részéről ezt az időszakot végképp elengedném.

(2016. június 30.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr558872192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása