7óra7

„Sokkolt, hogy ez az osztály mennyire más, mint amilyenek mi voltunk”

„Sokkolt, hogy ez az osztály mennyire más, mint amilyenek mi voltunk”

2016. 04. 19. | Hajnal Márton

Mindent Rékáról: Pelsőczy Rékával beszélgettünk az első végzős osztályával kapcsolatos tapasztalatairól, a Katona társulatáról és a színházat ért támadásokról, valamint legújabb rendezéseiről.

Hagyományainkhoz híven idén is bemutattuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A végzős interjúk után ezúttal megkeressük a három osztályfőnököt is, és az osztály apropóján alaposan kifaggatjuk őket. Elsőként Pelsőczy Rékával beszélgettünk az osztály hozzáállásáról és a közös tapasztalatokról, de szóba került Pintér Béla rendezése a Katonában, a lassan négyszázadik előadásnál tartó Portugál, valamint a színésznő kapcsolata Orlai Tiborral és Hernádi Judittal.

Idén végez Bagossy Lászlóval és Rába Rolanddal közösen vezetett osztályotok. Hogyan működtetek együtt hárman?

Laci volt az első olyan férfi főnököm, aki teljes szabadságot adott. Korábban visszatérő élményem volt – legyen szó tanárokról, apáról, igazgatókról vagy rendezőkről - hogy falakba ütközöm: nem jó, amilyen én vagyok, túl sok vagyok. De Lacinak van egy olyan rálátása a világra és önmagára, amiben az elfogadás alapvető dolog és ez nagyon jó.

portre_nanasi_pal_kisvaag.JPGPelsőczy Réka (fotó: Nánási Pál)

Roland hasonló hozzám, és az, hogy egy osztályból jövünk, egyértelművé tesz köztünk dolgokat. De ő mégiscsak a Krétakörből jön és Mundruczóval dolgozik rendszeresen. Őt színészként ez a vadabb, karcosabb vonal érdekli. Jó együtt ez a három habitus.

Mind a hármatoknak ez volt az első osztályotok. Ugyanúgy tanítottatok, ahogy korábban titeket tanítottak Rába Rolanddal a Zsámbéki-osztályban?

Mélyvízbe dobtak bennünket, ezért nem mertünk, és nem is akartunk változtatni. Annak most jött el az ideje. A most induló osztályunknak nagyon sok gyakorlatias és színésznek hasznos dolgot szeretnénk tanítani. Egy csomó mindenről azt gondoltuk, hogy majd maguktól rájönnek a diákok, de nem így van. Nagyon sok rávezető feladatot szeretnénk csinálni, a színpadi figyelemmel, fantáziával, sebezhetőséggel, bizalommal kapcsolatban, megtanítani, mitől lesz érdekes egy helyzet, hogy hogyan kell egy szerepet olvasni, hogyan gyűjtöm ki a darabból a számomra fontos infókat, hogy hasznos próbálni, mi az, amit a próba alatt meg kell osztani a másikkal és mi az, amit nem...stb. Sok mindent jobban szeretnénk tudatosítani.

Mi alapján vettétek fel a diákokat?

Azzal az eggyel nagyon meg vagyok elégedve, hogy kiket vettünk fel, más szempontból vannak hiányérzeteim.

Meghatározónak tartom egy felvételin, hogy muszáj olyan embereket fölvennie a felvételiztető tanároknak, akiket érdekesnek, izgalmasnak, megmunkálhatónak, tehetségesnek látnak abban a pillanatban. Olyan emberekkel tudunk eredményeket elérni, akikben hiszünk.  Ebben most is biztos vagyok.

Amiben változtatni fogok most a magam részéről (de nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki felvételiztet), hogy jobban figyelek arra, hogy ki az, aki tényleg dolgozni akar.

Az interjúk alapján többen elég lazán fogták fel az első pár évet…

Én nagyon szeretem ezt az osztályt, de szerintem borzalmas volt a hozzáállásuk. Bagossy Lacinak valószínűleg nem volt előképe, hogy milyennek kell lennie egy osztálynak, mert rendezőként végzett, de engem meg Rolandot sokkolt, hogy ez az osztály mennyire más, mint amilyenek mi voltunk. Ezt tulajdonképpen a mai napig nem tudom földolgozni. Hogy nem volt evidens a munka, hogy nem azért jött ide valaki, mert mániákusan tanulni, dolgozni akar. Ez a mánia nagyon sok emberből hiányzott. És ez hihetetlenül megnehezítette a dolgunkat. Meg az ő dolgukat is. De közben pszichológiailag megértem: tizennyolc éves volt az osztály nagy része, amikor felvettük őket. A mi osztályunkban a legtöbb ember huszonegy-huszonkét éves volt. Egészen más volt azoknak a hozzáállása, akiket másodszorra vagy harmadszorra vettek fel.

Mi lesz most, hogy kikerültek az egyetemről?

Meg kell, hogy tanulják - és ennek már vannak jelei - ezt a másfajta hozzáállást, mert tőlünk nem tudták. Emiatt nagyon haragszom magamra. Másrészt úgy érzem, hogyha szigorúbb lettem volna az első két évben, akkor egyáltalán nem lettem volna hiteles. A keménykedéssel ugyanúgy nem értem volna el semmit, csak még emberileg sem lettünk volna ilyen kapcsolatban.

Az egyik első fontos szereped, a Portugál lassan eléri a négyszázadik előadást. Ez optimizmusra vagy elkeseredésre ad okot?

Nagyon-nagyon szeretem ezt a szerepet, de most már visszaszámlálom az előadásokat. Igazából egészen az utóbbi időkig nem volt vele problémám, mert mindig bele tudtam vinni az aznapi állapotomat. Most volt pár előadás, amikor úgy éreztem, hogy nem működtem jól. Nem tudtam belevinni ihletet és megijedtem, hogy lehet, mégse kéne megvárni a négyszázadik előadást, amíg levesszük a műsorról.  Szerencsére az utolsó megint jó volt. Minden előadással kapok egy örömadagot, ellentétben például a Részegekkel, vagy a Petra von Kanttal, ami megvisel.   

portugal_domolky_ki.JPGPortugál - Keresztes Tamás, Pelsőczy Réka (fotó: Dömölky Dániel)

Sose féltél, hogy beskatulyáznak Masninak?

Nincs ezen kívül még ötmillió emblematikus szerepem, ami hozzám kapcsolódik, úgyhogy boldog vagyok, hogy egy ilyen ajándékot kaptam.

A régi klasszikusok mellett a Katona egy halom új impulzust kap mostanában: fiatalok (Székely, Kovács D.), függetlenek (Schilling, Pintér)… Milyen érzés ez belülről?

Nagyon örülök, hogy a Katonában vagyok, de nem ezzel kelek föl reggelente, hogy milyen új impulzust kap a színház. Örülök, hogy ezek az emberek dolgoznak nálunk, de inkább azt az érzést szeretem, hogy mi egy pályán vagyunk, egy időszakban vagyunk a színháztörténetben, ahogy más színészekkel és rendezőkkel is. Nem érzem, hogy különálló bolygó lennénk, ezért azt sem, hogy valami fölrázza a színházat. Szeretjük Pintér Bélát, én rendszeresen nézem az előadásait, és a többiek is így vannak vele. Schilling Árpádnak is mutatták be korábban előadását itt, Zsámbéki meghívta a vizsgarendezését, a Baalt, itt rendezte a Közellenséget, és az Alulról az Ibolyát című előadást is.

Mostanában a Katonát kétszer is érte támadás azért, mert „túl valóságos” témákhoz nyúlt. (Az olaszliszkai, A bajnok) De témájában ide sorolhatjuk a Biharit is. Mit gondolsz erről?

Az az érdekes, hogy Máté Gábor már nagyon régóta dolgozik ilyen témákkal. Tíz évvel ezelőtt a Sáskák című előadása nagyon aktuális társadalmi problémákkal foglalkozott, de nem volt ilyen visszhangja. Aztán jött a Cigányok, ami szintén egy hihetetlenül fontos felvetés volt, kaptunk rá hideget és meleget egyaránt, minden oldalról. Én azt gondolom, hogy problémákat vetünk fel, és muszáj minden oldalt megmutatnunk, hogy arról el lehessen kezdeni gondolkodni.

az_olaszliszkai_domolky.JPGAz Olaszliszkai - Pelsőczy Réka (fotó: Dömölky Dániel)

Mégis, gyakran provokációként kerülnek be ezek az előadások a köztudatba, nem problémafelvetésként.

Nem ez a cél. Nagyon örülök, hogy eljött valaki a családból Az Olaszliszkaira, tetszett neki, és nem érezte azt, hogy bántjuk. A Kicsi nyuszi hopp hopp című előadás előtt, amit én rendeztem, engem is felhívott az édesanya premier előtt, hogy ezt hogy képzelem. És ez félelmetes érzés volt. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy fotós, aki hullákat fényképez. Ez egy létező probléma a művészetben, miközben az, hogy valós történeteken alapuló előadásokat csináljunk, a dráma születésétől jelen van. Nem gondolom, hogy Gogol Revizorja nem valóságon alapult, vagy hogy Shakespeare-nél nem voltak felismerhetőek a szereplők. Engem nagyon érdekel ez a fajta színház. Volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy a klasszikusok nagyon okos és utalásokkal teli megrendezése már nem éri el a célját. Beül a néző, és nem érti, hogy mi köze van az előadáshoz. Rám is azok az előadások vannak hatással, amik a húsomba vágnak, hogy ez igazi, ez valóságos.

Azok az előadások, amiket most Orlainál rendezel, nem kifejezetten dokumentaristák.

Igen, de bennem létezik egy rajongó is. Azokat a darabokat, amiket Tibornál csinálok, ahhoz tudom hasonlítani, amikor gyerekkoromban ültem a tévé előtt, és néztem az Ének az esőbent vagy a Római vakációt… És nagyon jó, hogy tudok adni egy olyan szerepet egy általam nagyra becsült színésznek, amiben ő is átélheti ezt a gyerekkori álmot. Amiért az ember azt gondolta, hogy színész akar lenni.

De nem akarom, hogy rám ragadjon ez a könnyed műfaj. És Tibor ebben is mellettem áll.

Jövőre Ladislav Fuks Hullaégető című regényéből írt darabot mutatunk be, Gálvölgyi Jánossal a főszerepben, a Vaskakas Bábszínház közreműködésével. Jánoson kívül majdnem minden szerepet bábok alakítanak majd.

És elkezdünk egy olyan sorozatot, aminek én vagyok a felelőse. Lengyel Nagy Anna harminc éve beszélget emberekkel, tulajdonképpen az egész huszadik század ott van ezekben a történetekben, mindegyik nagyon személyes, és a szerelemtől kezdve a szegénységből való kiemelkedésig a legkülönfélébb dolgokról szólnak. Tibor kitalálta, hogy ebből csináljunk egy monodráma sorozatot. Különböző rendezőket hívunk majd meg. Évadonként körülbelül négy bemutatót tervezünk.

a_mi_osztalyunk_domolky.JPGA mi osztályunk - Pelsőczy Réka, Bán János, Szacsvay László (fotó: Dömölky Dániel)

Te is rendezel ezek közül?

Biztos, mert annyira jók, hogy nagyon nehezen engedem ki a kezemből.

Hernádi Judit több rendezésedben is feltűnik (Római vakáció, Mindent Éváról, HERNÁDI pont). Milyen kapcsolat fűz hozzá?

A Római vakációnál Fekete Ernőre kerestünk darabot, de mellette és Tenki Réka mellett kellett még húzónév. Zöldi Gergely dramaturg pedig felvetette, hogy mi lenne, hogyha Hernádi Judit lenne az. Tibor is helyeselte, és felhívtuk Juditot, aki igent mondott. Ez visszanézve nagyon nagy dolog, mert egy elég pici szerepről van szó. Ebben szerintem közrejátszott, hogy kíváncsi volt rám, és kicsit el akart mozdulni abból a közegből, amiben amúgy van. Jól dolgoztunk, de még nem kerültünk igazán közel egymáshoz.

Aztán, amikor tavaly darabot kerestünk, és Zöldi Gergely mutatta nekem a Mindent Éváról című filmet, egyértelmű volt: ezt neki kell játszani. Ez alatt a munka alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nagyon érzékeny témákkal foglalkoztunk.  Egy színésznőről szól, akinek szembesülnie kell  a korával, és azzal, hogy mást jelent, mint amit addig megszokott. Figyelnem kellett, hogy mikor követelek sokat. Ráadásul nagyon egyenes vagyok, nem tudok rafináltan kommunikálni. Nem direkt, de néha fájdalmat okozok ilyenkor.

Te találkoztál már hasonló élethelyzettel?

Érdekes, hogy minden darabomnál, még a habkönnyűeknél is, mindig szembesülök magammal, gondolkodok magamról. Most már tudom, hogy meg fogok öregedni, hogy meg fogok halni, rettegek, hogy a szüleimmel ne legyen semmi. Az ember elkezdi érezni, hogy a fájdalmak jönni fognak, nincs mese. De amikor a Mindent Éváról-t rendeztem, nem tartottam pont itt. Főleg a fiatal kolléga, színésznő érkezésével kapcsolatban voltak bennem elég éles érzések. Valaki már alkalmasabb a szerepre, valaki gonoszkodik. Ezek teljesen állati ösztönök szerintem, le kell harcolni, hogy ki a domináns. Amíg nem kerül mindenki a helyére, van valamennyi feszültség. A Mindent Éváról-ban ez látszik kívül is, a valóságban inkább belül vannak ezek az érzések.

petra_2_horvath_juli.JPGPetra von Kant - Pálmai Anna, Pelsőczy Réka (fotó: Horváth Juli)

Rendezőként mik a terveid?

Tavaly Hernádi fölhívott, hogy lesz egy önálló estje, megrendezném-e? Márciusban volt a premierje Győrben, és most mutattuk be Budapesten. Nagyon megtisztelő volt, nem lehetett nemet mondani, pedig nem akartam akkor dolgozni. Nyáron Nagy Dániel Viktor főszereplésével fogom megcsinálni az Egy fenékkel két lovat. Ez egy Goldoni-parafrázis a Két úr szolgája alapján. Elképesztően mulatságos és virtuóz vígjáték, annyiban különbözik Goldonitól, hogy a hatvanas évek Angliájába helyezték, és van benne egy zenekar. A világa izgat, hogy mindenkinek van valami defektje benne, kicsit úgy, mint a Fargo című sorozatban. Benne lesznek a Bánfalvi Eszter Kvartett fiútagjai, Fodor Ancsi, Lovas Rozi, Boross Anna, Rujder Vivien, Dékány Barna, és Lukáts Andor.

És színészként? Vannak szerepálmaid?

Az, hogy mik a terveim színészként, az egy nem létező kérdés. Egy színésznek nem nagyon lehetnek magával kapcsolatban tervei. Lehet elkeseredve, vagy megpróbálhat optimistán előremenni, de semmilyen beleszólása nincs abba, hogy miket fog játszani. Ez borzasztó. És főleg azért, mert olyan emberek választják ezt a pályát, akik valamit adni, közölni szeretnének, eljátszani, hogy mi lenne velük különböző helyzetekben. De a szerepeket osztják.

Terveim nincsenek. De nagyon élvezem, hogy mióta rendezek, azóta azt érzem, hogy jobb színész vagyok. Lekerült rólam egy súly, nincsen olyan nagy tétje a színészetnek, semmit nem akarok bizonyítani, nem érzem, hogy múlik ezen bármi az életemben. Most az egyetem miatt kértem, hogy ne kapjak új szerepet. Havi huszonöt – huszonhat előadásban játszom. Szeretnék színházba járni, és szeretném az elkövetkező évet az új osztállyal tölteni.

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval

Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával
Beszélgetés Novkov Mátéval
Beszélgetés Varga Lilivel
Beszélgetés Dóra Bélával
Beszélgetés Jéger Zsomborral
Beszélgetés Böröndi Bencével
Beszélgetés Patkós Mártonnal
Beszélgetés Somhegyi Györggyel

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr478643312

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása