7óra7

Lengyel Anna: „Éppen az élet legelemibb mozzanatairól nem tudunk beszélni”

Lengyel Anna: „Éppen az élet legelemibb mozzanatairól nem tudunk beszélni”

2016. 04. 12. | Turbuly Lilla

Legjobban a halálhoz, a meghaláshoz való viszony érdekel.

A PanoDráma április 19-én, a Radnóti Színházban mutatja be Nincs sírás, nincs semmi, avagy "Haló, itt egy emberről beszénk!" című szcenírozott felolvasóestjét. A Magyar Hospice Alapítvány felkérésére készített előadás betegek, orvosok, ápolók és hozzátartozók szemszögéből beszél a betegséghez való viszonyunkról, gyógyulásról és halálról. Lengyel Annával, az est színpadra állítójával beszélgettünk.

Ez az első olyan előadásotok, ami felkérésre született. Hogy talált rátok a Magyar Hospice Alapítvány?

A rövid válaszom erre az, hogy Gaal Ilona, a projektvezető felhívott. De ehhez hozzátartozik, hogy azt tapasztaljuk, hogy a közönség figyel a munkánkra. A romagyilkosságokkal foglalkozó Szóról szóra című előadást, de a Sipos Pál-ügyet feldolgozó Más nem történt-et is nagy érdeklődés övezte. Hogy egy hétköznapi példát mondjak, Bartsch Kata mesélte, hogy a Westendben egy eladó szólította le, és nem azzal, hogy ismeri valamelyik filmjéből vagy sorozatból, hanem azzal, hogy ugye, te vagy az, aki a PanoDrámában játszol. Magyarországon különben sincs nagy választék verbatim színházból, mi vagyunk az egyetlenek, sőt, dokumentumszínház sincs több. ( A dokumentumszínház verbatim, vagyis szó szerinti változata azt jelenti, hogy a színdarab az adott témában eredeti, az alkotók által készített interjúkból és egyéb hiteles dokumentumokból, valamint talált szövegekből áll össze - a szerk.)

lengyel_anna.jpg                  Lengyel Anna

A színházi szakmában is megkapjátok ezt a figyelmet?

Van, amikor jobban, és van, amikor kevésbé. Azt tapasztalom, hogy időnként divatba jövünk, időnként pedig kiesünk a fókuszból. Utóbbira példa, hogy nemrég a Színház című folyóirat külön blokkban foglalkozott a valóság és a színház viszonyával – és ebből bizony kimaradtunk, sőt még egy olyan mondatban sem említették meg a PanoDrámát, amely a hazai dokumentumszínházról szólva megírta, hogy errefelé a verbatim dívik. Előfordul az is, hogy kiemelnek valamit a koncepcióból, például a Más nem történt esetében Pass Andrea remek drámáját, és a közös munka más elemei elsikkadnak. Például, hogy miért akartunk itt mi eltérni a verbatim munkamódszertől és nagyobb teret adni a fantáziának, vagy hogy hogyan illeszkedik ez az előadás a színházunk éveken átívelő koncepciójába.

Visszatérve a most készülő előadásra: mire vonatkozott a Hospice Alapítvány felkérése? 

Volt egy kétéves, a Norvég Civil Alap által támogatott projektjük, amelyben az orvos-beteg kapcsolatot vizsgálták, és amelynek a fókuszában a betegek önérvényesítési képessége állt. 15 mélyinterjút készítettek betegekkel, orvosokkal, ápolókkal és hozzátartozókkal, és ezt a 260 oldalnyi anyagot kaptuk meg, hogy készítsünk belőle egy  verbatim előadást.  Mi is felvettünk még 7-8 interjút, és kerestünk más – elsősorban online – anyagokat. Ezen kívül, ahogy minden más előadásunknál, itt is összeállítottunk egy kérdéssort, amivel az utca emberét szólítottuk meg, innen is értékes gyöngyszemek kerültek a szövegbe.

panodrama.jpg          174/B - Az igazság szolgái  (fotó: Drucker Dávid)

Mi volt az, amit hiányoltatok a készen kapott anyagból, és ami miatt annak kiegészítése mellett döntöttetek?

Nekünk nagyon fontos a humor, ami ezekben a nehéz élethelyzetekben is ott van. Igen, a néző hatódjon meg, akár sírjon is, de ne letaglózva, depressziósan menjen haza, inkább valamiféle ihletett állapotban.

Másrészt nagyon magas labda lenne az egészségügy borzalmas állapotáról előadást készíteni, de annak ellenére, hogy olyan fontos darabok születtek erről, mint A harag napja vagy az Anamnézis, engem dokumentumszínházként jelenleg nem ez a téma érdekel. Hanem az az oldal, ami elsősorban nem a pénztől függ. Magam is tapasztalom, hogyha elviszem az édesanyámat orvoshoz, ott töltjük a napunkat a váróteremben, mintha az lenne a cél, hogy a beteget a kétségbeesésig kiszolgáltassák a rendszernek, holott nem igaz, hogy ezt ne lehetne jobban megszervezni. Az érdekel, hogy mit jelent érteni a beteget. De legjobban a halálhoz, a meghaláshoz való viszony érdekel. Az utóbbi években sokat dolgoztam Ausztráliában, vannak ott barátaim, és azt tapasztalom, hogy ők érettebb, felnőttebb viszonyban vannak a halállal, mint mi. A magyar társadalom – rendszerektől függetlenül – nem kezeli a halált az élet részeként. Németországban például odaírják a nekrológokba, hogy miben halt meg az illető. Nálunk legfeljebb virágnyelven utalgatnak, ami félreérthető. A tragikus hirtelenséggel kitételt például ma már nem feltétlenül az öngyilkosságra értik. Amerikában, amikor egy híres ember – mondjuk a nők bálványa, Michael Douglas – rákos lesz, azt megírják, mégpedig elég konkrét részletekkel, s egy-egy ilyen eset után kimutathatóan többen mennek el szűrésre. Vagyis a tiszta beszédnek felvilágosító célja is van.

Az orvos-beteg viszonyban is fontos momentum a tiszta beszéd. Megmondja vagy ne mondja meg az orvos, ha nincs remény a gyógyulásra? Mérlegelhet-e annak alapján, hogy ezt a terhet a beteg elbírja vagy sem? Hogy képes-e elfogadni, feldolgozni, hogy gyógyíthatatlan beteg? S noha a nagybátyám példája, akinek pár hónapot jósolt az orvos, aztán egy másik orvosnak köszönhetően még négy, viszonylagos egészségben eltöltött évet kapott, azt mutatja, hogy lehetnek kivételek, azért vannak egyértelmű helyzetek. Ilyen dilemmákról is szó van az interjúkban. 

Az utcai interjúk során mit tapasztaltatok, mennyire ismerik az emberek a hospice ellátást?

Sajnos nem ismerik. Ellentétben az eutanáziával, amiről szinte mindenki tudta, hogy mit jelent. A statisztikák szerint a magyarok kétharmada otthon szeretne meghalni, de ez csak minden harmadik embernek „sikerül”. Egy hospice házba bevonulni nehéz döntés, de azt nem nagyon tudják még az érintettek sem, hogy otthon is kérhetnek hospice ellátást. Minden rászoruló betegnek 150 nap járna, de ebből átlagosan csak 23-at vesznek igénybe, vagyis nem használják ki ezt a lehetőséget, ami a betegnek és a családtagjainak is nagy segítség lehet. Interjúztunk hospice házban is, Óbudán. Ott olyan figyelmet, ellátást és szeretetet kapnak a betegek, ami egy magyar közkórházban ma elképzelhetetlen. Szerepel az előadásban egy negyvenes éveiben járó meleg pár. Ők elfogadták, hogy egyikük meg fog halni, és kialakítottak maguknak egy életet, amelyben a társa a fiú legfőbb támasza, vele tölti az ideje javát, de emellett tud valamennyit dolgozni, nem kell teljesen felfüggesztenie a saját életét, elmehet egy kávéra a barátaival. Az ő példájuk is azt bizonyítja, hogy lehet az élet végső szakasza harmonikus, gazdag, nyugodt időszak is, amibe még a humor is belefér.

mas_nem_tortent.jpg            Más nem történt (fotó: Toldy Miklós)

Milyen szervező elvre épül az előadás?

Egy ívet rajzolunk fel, attól a pillanattól kezdve, amikor a betegség gyanúja felmerül, addig, amíg a beteg meggyógyul, vagy pedig elfogadja, hogy meg fog halni. Vagyis kettéválik a történet, a lehetséges végkimenetelek szerint. Van olyan szál is, amelyben a beteg hárít, nem veszi tudomásul a jeleket, és már későn fordul orvoshoz, tehát reményeink szerint informatív jellege is lesz az előadásnak. Az orvosok, ápolók is találnak majd benne „olvasnivalót”, a betegeknek meg talán az az egyik legfontosabb üzenet, hogy ne nyugodjanak bele a nemekbe, ne hagyják, hogy késlekedjenek a vizsgálatokkal, inkább menjenek el máshová, keressék az utakat, megoldásokat. Az előadás után lesz egy beszélgetés is, Veiszer Alinda vezetésével, ahová szakorvosokat (onkológust, tanatológust), gyógyult beteget hívunk, és ott lesz a Hospice Alapítvány igazgatónője is.

Mit jelent jelen esetben a szcenírozott változat?    

A felolvasószínházi előadásoknál jellemzően 2-3 próbán van lehetőség egy már megírt darabbal foglalkozni. Két dramaturgommal és alkotótársammal, Garai Judittal és Hárs Annával mi mintegy másfél hónapon át dolgozunk a szövegen, utána pedig a színészekkel úgy próbálunk, hogy módjuk legyen elmélyülni a szövegben, és alaposan megismerni az interjúalanyainkat, ezen kívül vizuális, auditív elemekkel is gazdagítjuk az élményt.

Ha nem kérnek fel rá, magadtól rendeztél volna előadást erről a témáról?

Négy évvel ezelőtt váratlanul meghalt a szerelmem. Mélyen megrendített, ahogy nem sokkal később a hozzám nagyon közel álló nagybátyám halála is. Akkor mondtam a barátaimnak, hogy szeretnék a halállal és annak elfogadásával foglalkozni majd egy előadásunkban. Az ausztrál élményeim is hatottak rám, és azóta is foglalkoztat, hogyan tudunk erről beszélni. Ahogy a szexualitással, a halállal kapcsolatban is van bennünk valami szemérmesség, még szavaink se nagyon vannak, mert ami van, az vagy túl steril vagy vulgáris. Mintha éppen az élet legelemibb mozzanatairól nem tudnánk beszélni. Mi most megpróbáljuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr828581390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása