7óra7

Úgy szeress, mint Goldoni
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Úgy szeress, mint Goldoni

Goldoni: Chioggiai csetepaté / Magyar Színház, Budapest

2015. 10. 21. | Hajnal Márton

Kéri Kitty rendezése ismét bebizonyította, hogy Goldoni darabjainak helye van a kortárs színpadon.

Goldoni Chioggiai csetepatéjának egyik maradandó érdeme, hogy anélkül hoz létre konfliktust, hogy ehhez akár egyetlen negatív szereplőre is szüksége lenne. A viszály a semmiből robban ki a békés kis közösségben, egyaránt kedvelhető figurák ugranak egymásnak, hogy azután minden a helyére kerüljön, és mindenki azzal házasodjon össze, akit már a cselekmény elején is kinézett magának. Nincs hatalmaskodó földesúr, nincs a gyermeke ellen áskálódó szülő vagy a főszereplőkre támadó intrikus. Csak akaratlanul elszabadult szóváltás, túl komolyan vett durcáskodás, a maga mélyen emberi vonatkozásaival. A szereplők végső soron a szeretetük miatt bántják egymást. Ahhoz azonban, hogy ez a semmiből elénk táruló bonyodalom működjön, amolyan „olaszos” virtus kell, olyan, ami egyszerre tud élénk és életszerű lenni. Kéri Kitty rendezésében ez megvalósul, imádnivaló, harsány jellemeket látunk, akiket egyszerre nevetünk ki és sajnálunk meg, miközben ügyetlenkedésükben magunkra ismerünk. A könnyed, egyestés szórakoztatásnál többet azonban nem vállal az előadás.

cfio_2_kis.JPGFotó: Magyar Színház

A veszekedést elindító fiatal lányok egyformán hevesek, mégis egyediek. Balsai Móni Luciettája inkább akaratos és durcás, Soltész Bözse Orsettája tüzes, Gáspár Kata Checcája pedig kislányosan sértődékeny. Velük szemben az erősebbik nem hasonlóan meggyőző alakításokkal, de szélesebb spektrumon mozog. Titta-nane (Gémes Antos) valódi bika, akinek még a sírása is férfias. Az ő szerelmének is udvarló Toffolo (Takács Géza) nem valódi ellenfél, inkább alkalmilag szórakoztató, „jobb híján” kategória, amíg az igazi férfiak halásznak. Mégis, a kis Checca iránta való, váratlan rajongása is őszintének hat a befejezésben. Beppe (Horváth Illés) pedig őrületbe hajló tüzességében méltó párja jegyesének, Orsettának.

Mindehhez a keretet egy üres tér biztosítja, kétoldalt a kikötővárosra utaló árbócokkal, hátul pedig egy hatalmas vetített képpel. Berzsenyi Krisztina díszlete nem csak azért említésre méltó, mert szépen összecseng a Goldoni korabeli, perspektivikusan festett hátterű színpaddal, hanem mert nagy teret hagy az energikus szereplőknek mászkálni, keveredni és tömegként viselkedni, miközben mégis megadja a kisváros alaphangulatát. A köztér pedig azért is lényeges, mert Goldoni előadásában az egyén és a társadalom boldogsága egybeesik. A befejezésben is ez a gondolat lesz hangsúlyos: Lucietta végül a többség boldogságának az érdekében változtatja meg a döntését.

A színpadon gyakran megjelenik azonban egy kisebb, szűkebb tér is. Velence nem csak a háttérben látható oroszlános oszloppal jelzi a hatalmát, de a piciny színpaddal összefüggésben a velencei intéző (Rajkai Zoltán) is valódi hatalmi erőként érkezik, hogy igazságot tegyen. Körülötte a commedia dell’arte emlékei, maszkos segédek (Rancsó Dezső, Pavletits Béla) visznek újabb színt az előadásba. A csetepaté résztvevőinek egyéni vallatása az előadás csúcsa: a nevetés az egyre bosszúsabb intéző értetlenkedésén egészen az Eperjes Károly megformálta halász érkezéséig fokozódik, aki emlékezetes, hadaró beszédű karakterével ráteszi a koronát a jelenetsorra. Ebben a részben Goldoni mindazt a kulturális és nyelvi különbséget megidézte, amit a még nem egyesített, sok nyelvű, korabeli Olaszországban tapasztalt.

chio_1_kis.JPGFotó: Magyar Színház

Az előadás nem próbál meg nyomot hagyni, és ugyanilyen jól működött volna húsz évvel ezelőtt is. Ráadásul pár apróságban bosszantóan akadozik. A szerethető élénkséget többnyire azok az elemek törik meg, ahol a rendezés előtérbe nyomul. Ilyen, amikor a szóváltásokból kikerekedő verekedéseket stilizált táncokká alakítja a koreográfia (Frank Róbert): az egyre hevesebb veszekedések végső kirobbanásának ábrázolása helyett a zene és a lassú mozgás a csúcspont előtt öli meg az érzelmek lendületét. Ugyanígy idegenek Ágoston Péter jeleneteket összekötő akrobatamutatványai is – habár az egész csetepatét átható játékosság a tapsot kérő és az egyensúlyozó figurában is megvan – ezek az intermezzók különösebb cél nélkül nyújtják meg az előadást, és gyakran erőlködésnek hatnak.

Kéri Kitty rendezése azonban ismét bebizonyította, hogy Goldoni darabjainak helye van a kortárs színpadon, poénjai többnyire élnek, éleslátása a közösségről még ma is rejt magában potenciált. Komédiájának a titka pedig ugyanaz, mint szereplőinek: azért gúnyol, mert szeret.

(2015. október 16.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr618006175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása