Úgy tűnik, Horgas Ádám rendező-dramaturg pörgős, figyelemfelkeltő és hátborzongató thrillerként akarta színpadra állítani A lepkegyűjtőt, és ehhez minden eszközt meg is ragadott. Egyrészt a szövegből következetesen kigyomlált minden mélyebb lélektani részt, másrészt felhasznált mindent, ami ezt a fajta modernitást elősegítette: a főhős napló helyett videóblogot vezet, a háttérben fényesen világító lepketetemek mellett pedig a hihetetlenül hangos effektek is arra valók, hogy a közönség figyelme egy pillanatra se lankadjon el.
Ugyanakkor mindezzel az egész rendezés ellentmondásossá válik, hiszen a történet szerint egy pincében járunk, ahol a szabadidejében lepkéket gyűjtő őrült lottómilliomos, Fred fogva tartja rajongásának tárgyát, a gyönyörű, festőművésznek tanuló Mirandát. A pince pedig mint helyszín, kétségtelenül nyomasztó, ám pont az ingerszegénységének köszönhetően lenne az, nem pedig az indokolatlan és irracionális, maximális hangerővel szóló zajok miatt. A baljós atmoszférát még Horgas Péter steril díszlete, és a Holdampf Linda által tervezett igényes, de személytelen jelmezek elő is segítenék, a rendező azonban ezt az ígéretes hatást a legkommerszebb filmeket idéző hangtechnikával kivonta a játékból. Így a néző figyelme a helyzet nyomasztó volta helyett a két szereplő kapcsolatára terelődik, akik viszont kétségtelenül alkalmasak arra, hogy az előadást elvigyék a hátukon.
Bár eddig is ígéretesen alakult Bereczki Zoltán poszt-operettszínházas pályafutása, eddigi csúcspontját Fred szerepében éri el. Játékával jól használja ki az előadás biztosította kereteket, és amikor arra van szükség, visszafogottan is tudja alakítani a beteg emberrablót. Amellett, hogy hitelesen old meg egy messze nem könnyű színészi feladatot (úgy őrültnek lenni, hogy az egyszerre legyen ijesztő és hiteles), karakterének sokoldalúságával azt is eléri, hogy mi, nézők is együtt érezzünk vele, elfeledve, hogy mit is tesz valójában. Hisz mint ahogy azt el is mondja, ha lenne rá lehetőségünk, sokan követnénk az ő példáját – és bár a jó érzésünk tiltakozik ez ellen, tény: alighanem a legtöbben már megtapasztaltuk azt, hogy milyen szorongani, milyen visszautasíttatni, és milyen egy-egy akadályt leküzdhetetlennek találni. Bár tette jogilag és erkölcsileg is elítélendő, a karaktert (és az egész cselekményt) épp az hozza hozzánk közelivé, hogy a kiindulópont túlságosan is hétköznapi.
Ágoston Katalin Mirandája is lehetne sokoldalú karakter, ám míg a két szerepet a regény a körülményekhez képest jobban egyensúlyba hozza, az előadás során erre kísérlet sem történik. A fiatal színésznő azonban kihozza a maximumot a lehetőségeiből. Noha, főleg az előadás első részében, még nyomokban észrevehető korábban (pl. a szintén centrálos Chicagoban) tapasztalt modorossága, ez azonban nem idegen a darabbeli érzelmektől (félelem, távolságtartás), így alapvetően nem is hat zavaróan. Ahogy alárendelt helyzete ellenére néha Miranda is képes átvenni az irányítást, úgy válik Ágoston Katalin is egyenrangú partnerévé Bereczkinek, aki egyébként az alaphelyzet mellett a szövegkönyvnek és a rendezésnek köszönhetően mindenképpen előnyből indul vele szemben.
A két színész nem csupán kiváló alakítást nyújt, de párosuk is összehangoltan működik. Ez az összjáték az előadás nélkülözhetetlen eleme: nem csak azért, mert egy kétszereplős darab minőségét ez a faktor nagymértékben meghatározza, de amiatt is, mert a blogbejegyzéseket leszámítva gyakorlatilag mindketten végig színpadon vannak. A rendezés csak az egymásra gyakorolt hatásukra helyez hangsúlyt, külön-külön nagyon keveset tudunk meg róluk. Ellentétben a regénnyel, az előadásban a társadalmi különbségek és a lélektan semmi szerepet nem kap, holott A lepkegyűjtőt, épp az emeli ki a hasonszőrű thrillerek tengeréből, hogy két hús-vér ember elnyomásra, erőszakra épülő kapcsolatának lelki hátterét egyenként is részletesen ábrázolja, miközben a tipikus érzelmek leírásával, történetük elmesélése mellett egy összetett társadalmi problémára is felhívja a figyelmet.
A lepkegyűjtő tehát mind népszerűsége, mind a benne taglalt helyzet miatt kiváló alapanyag egy tartalmas színházi előadás számára, ráadásul a Bereczki Zoltán szerepeltetése miatt neki jutó média- és közönségfigyelem jó lehetőség lett volna arra, hogy ezt a fokozott érdeklődést értékesen használják fel. Az előadás azonban ebben a formájában nem több, mint egy egyszerű thriller, nem mellesleg egy korábbi musicalsztár prózai pályafutásának emlékezetes mérföldköve. És noha Bereczki Zoltán játéka megérdemel minden dicséretet, ez sem változtat azon, hogy komoly hiányérzettel (és némi fülzúgással) távoztunk a Centrálból.
(2015. április 8.)
