A szereplők motivációi pedig érthetetlenek: kicsit olyan, mintha a premier előtt kidobtak volna minden második jelenetet a szövegkönyvből. A hiteltelen alakítások mellett ritka az üdítő kivétel, elsősorban az előadás két főszereplője menti meg a menthetetlent: Almási Éva és Mécs Károly idős szerelmeseit, pusztán önmagukban, öröm nézni.

Az előadás központi kérdései az ő szerepeik köré épülnek. Meddig tarthat egy viszonzatlanul hagyott szerelem? Öt évig? Tíz évig? Egy fél évszázadig? Na és akkor, ha ezalatt nem is látja egymást a két fél? Az idős zeneszerző és a családjából egyre inkább kiszoruló nagymama egy hirtelen találkozás alkalmával megpróbálják megérteni a férfi rögeszmévé vált vonzalmát a nő iránt. A cél nem kevesebb, mint megszégyeníteni az életet, fittyet hányni a múltra és a közelgő halálra. Más szóval: öreg fejjel feloldódni a külső szemmel érthetetlen, a polgári világ álságos kapcsolatain messze túlmutató szerelemben.

Mécs Károly meggyőző kisugárzással alakítja a kissé szórakozott, de még mindig fiatalos hévvel élő, vad, örök lázadót, a nagy, romantikus zeneszerzőt, Hector Berliozt. Az elismert művész tisztában van saját zsenialitásával, hírnevénél már csak jövőbeli tervei nagyobbak. Ifjúkori szerelme, a vidéken élő Estella, egész életén át múzsája volt, jóllehet fiatalkorában tanúja volt annak, hogy a lány megcsalja, és azóta nem találkoztak.

Almási Éva hibátlanul hozza a látszólagos jégszívét és tartását lassan feladó, öreg hölgyet, aki, miután leélt egy egész életet a családjáért, most ismét kamaszos hévvel fedezi fel magában a szerelmet. Végső „megadása” azonban kissé váratlan, olyan érzés, mintha lemaradtunk volna a gesztusról, ami végül Berliozhoz vezeti. De ez még a kisebb probléma. Ahogy a félévszázados várakozás utáni közös estét folyamatosan megzavarják a családtagok, úgy rontják el a kiváló, kétszemélyes kamaradarab potenciálját magában rejtő előadást az Almási és Mécs alá asszisztáló, feleslegesen nagy szerepet kapó színészek.

Kovács Vanda anyafigurája és Mezei Réka naiv unokája aggasztóan hiteltelenek. A rájuk osztott, előadást záró, nyilvánvalóan komolynak szánt, de túlontúl teátrálisan előadott monológok, amelyeknek a jövőre, a következő generációra vonatkozó tanulságokat kéne levonniuk a szerelemről, a közönségből kuncogást váltottak ki. Mezei Réka kifordulása a legeslegutolsó jelenetben, az előadás címének elismétlése („Ők tudják, mi a szerelem”), majd fény le és teljes sötét - a legrosszabb színpadi sablon megoldások egyike.

Szegezdi Róbert apafigurája egy fokkal erősebb, de a Mécssel közös, hosszabb jelenetben kirínak a gyengeségei. A fiatalabb generációból az egyetlen kivételt Páder Petra cselédlánya jelenti, aki Csillag Botond katonájával ápol az előadás elején rövid, szenvedélyes viszonyt.

Az előadás azonban összességében bosszantóan működésképtelen. Frigyesi András még akarva-akaratlanul hangsúlyozza is a törést: Almási és Mécs közös jelenetében a színpad hátsó falát előbbre küldi, kamaraszínpadszerű, érzelmesebb, intimebb teret hozva ezzel létre. Kár, hogy a szerelemmel ellentétben, ez hamar semmivé lesz.

(2015. január 31.)