Hét férfi és két nő. A nők fiatalok, magasak, csinosak. A férfiak viszont nagyon sokfélék: kicsik és nagyok, fiatalabbak és idősebbek, jóképűek és kevésbé jóképűek, fehérek és feketék. Pontosabban: hatan közülük fehérek, és egy színész fekete, akinek a különállóságára több jelenetben is rájátszanak.

A nézők mindjárt az előadás elején lehetőséget kapnak rá, hogy alaposan szemügyre vegyék a szereplőket, akik többször is lassan végigsétálnak a színpadon, miközben az előadás fő kellékeivel, almákkal zsonglőrködnek. Ahogy ezt a koreográfus, Sean Gandini is elmondta, a felvonulást az előadás elején és végén Pina Bausch ihlette. A keretjátékon belül egymást követő jelenetek azonban nem rajzolnak ki egyetlen történetet. Apró, humoros vagy ironikus történetmorzsák ezek nőkről, férfiakról, leginkább pedig nőkről és férfiakról. Feminista és szexista utalások is bőven előfordulnak – például nem átallják a két nőt négykézláb, almával a szájukban végigmászatni a színpadon, miközben a férfiak a hátukon zsonglőrködnek. Több jelenetben is valaki nyer, más valaki pedig újra és újra hoppon marad a másik nemért folytatott versenyfutásban. Egy-egy magán(y)számra is sor kerül.

Az alma mint az előadás fő eszköze és motívuma szerencsés választás, különleges ízt (és a Trafó egész terében érezhető almaillatot) ad az estének. A bibliai áthallásokhoz a mindennapiság érzetét is társítja. Az egész előadásra jellemző, hogy nem akar túlzott távolságot tartani a színpad és a nézőtér között, hanem az „akár ti is lehetnétek a helyünkben”-pozíciót kínálja fel. Azzal elsősorban, hogy a koreográfia nem a látványosan bravúros megoldásokra, hanem a könnyednek tűnő interakciókra, a hajszálpontosan kivitelezett közös mozgásra és zsonglőrködésre épít.

Maga a színpadkép is egyszerű: a háttérben kilenc tonettszék egymás mellett, innen indulnak el és ide térnek vissza a színészek. Különböző alakzatokban földre rakott almák, a színpad két szélén pedig két – porcelánnak tűnő – teáskészlet. Amikről a cím, és egyáltalán, a színpadi jelenlétük folytán bizton tudható, hogy nem érik meg a következő napot, színházi pisztolyként előbb-utóbb el kell sülniük.

El is sülnek, az utolsó öt-tíz percben elszabadul a káosz a színpadon, az addig szigorú röppályán tartott almák kitérnek, elszabadulnak, puffannak, toccsannak és fröccsennek; a tányérok, teáscsészék repülnek és csörrennek. Mégis, ebben az elszabadulásban is érződik, hogy mindez pontos koreográfia szerint történik, és inkább idéz egy kisebb palotaforradalmat a Dowton Abbey című sorozatból, mint egy valóban zúzós legénybúcsút. Főleg, hogy az előadás nem ezen a ponton zárul, hanem visszalép a kerethez: a szereplők újra decensen végigvonulnak néhányszor a színpadon, igaz, most már köröttük a romokkal.

Ahogy ezt a kaotikus jelenetet, úgy az egész előadást is mintha ironikus idézőjelek közé tették volna az alkotók. Visszatérve a bevezetőben írtakhoz: mintha rájátszanának mindenféle sztereotípiára, szóljon az angolokról és nem angolokról, férfiakról és nőkről, a legkevésbé egzotikus és mégis az egyik legjelentésesebb gyümölcsről vagy a teázás mindennapi szertartásáról. Semmit sem vesznek túl komolyan, kivéve a szakmai tudást, a mozgás és a zsonglőrszámok csiszoltságát, magabiztos könnyedséget mutató minőségét.

A végén azt mondják, ne próbáljuk ki otthon, amit láttunk – pedig úgy megyünk haza, hogy lenne hozzá kedvünk. Kinek az almadobáláshoz, kinek a tányértöréshez.

(2015. január 5.)