Kárpáti Tímea önkéntes tolmács írását változtatás nélkül közöljük. Ezzel egyben elindítjuk Levelesláda című rovatunkat, ahová olvasóink nagyobb lélegzetvételű gondolatmeneteit várjuk előadásokról, színházzal kapcsolatos jelenségekről. Izgalmas viták kialakulásában bízunk.

*Megálmodták a csodát
Egy bennfentes nem szakmabeli A Játékkészítőről

“A kritika fontos feladata a művészet, irodalom stb. társadalmi és esztétikai jelentőségének feltárása, széles körű megértésének előmozdítása, ezzel végső soron népszerűsítése, az alkotóközösség és a közönség közötti kapcsolat megteremtése.”

Dicsuk Dániel A Játékkészítőről írt, sajnos meglehetősen egyoldalúra sikeredett kritikája véleményem szerint nem töltötte be ezt a feladatot. Ezért született ez az írás. Úgy érzem, fontos dolgok sikkadtak el, és az így megfogalmazott vélemény oktalanul rombol, holott inkább talán segítenie kellene. Mert egy új, és fantasztikus dolog van születőben...

A Játékkészítő stábtagjaként (Nichola Treherne, a West Endről érkezett koreográfus mellett önkéntes (!) tolmácsként) volt szerencsém végigkísérni a próbafolyamatot, ami közgazdászként (lássuk be, teljesen más világ) életre szóló élményt adott.

Ez az itthon új műfajnak számító és méreteiben is egyedi „show-musical” számos új feladat elé állította az alkotókat, stábtagokat, melyekkel nem volt könnyű megbirkózni és olykor nehéz és fárasztó órákat, napokat éltünk át, mire összeállt az egész. Az alábbi sorok szándékosan csak a pozitívumokról fognak szólni, hadd kapjon hangsúlyt ez az oldal is, mert örömből legalább annyi volt, mint megoldandó helyzetből.

Igyekszem felidézni azt a rengeteg könnyes-örömteli pillanatot, amiben részem volt, de biztosan nem tudok mindenre és mindenkire kitérni. Előre is elnézést azoktól, akik kimaradnak – rájuk is igaz ez: nélkületek nem jöhetett volna létre a varázslat. Mert az volt.

A Játékkészítő korszakalkotó a maga nemében, több szempontból is. Saját fejlesztésű szövegkönyv, történet, és dalok, lenyűgöző, egyedi jelmezek, sportcsarnokos méretek. Az interaktivitás, a teljes közönség bevonása, a fejük felett áthúzott selyemkendő, felfújt sárkány, héliummal töltött Nap. A színpad kiterjesztése: a kívülről beúszó csónak, a darun betolt Játékkészítő. Az összművészeti teljesítmény: az artisták, a táncosok, a zene, a történet, a videobejátszások összhangja...

Nézzük picit közelebbről: Láttátok-e Patríciát, a 15 éves lányt az Aquatánia jelenetben a trapézon? Hogy milyen csodálatos, tökélyre kimunkált mozdulatokkal mutatta be a számát? Patrícia nagyon sokat dolgozott, hogy minél tökéletesebb legyen a mutatvány, volt úgy, hogy az előírt időn túl is gyakorolt a teremben.

Ádám és Benji (szintén artistanövendékek) a kínai rúdon a Borodin-jelenetben. 3-4 év kitartó munka és gyakorlás, amíg egy ilyen mutatványt a rúdon meg tudnak csinálni… (Berkes István, az artisták edző-tanára egyszer rávett arra, hogy próbáljak meg felmászni a rúdra – hát fél méterig sem jutottam, segítséggel sem. Nemhogy még trükköket csinálni rajta! Nem, ehhez nem elég napi 500 fekvőtámasz sem!)

A mozdulatok harmóniája: az ólomkatonák feszes mozdulatai, micsoda gyönyörű mozdulatsor! A cuki plüssök (szintén artistanövendékek) - a kivételesen tehetséges Levente különösen, kék plüssjelmezben - mosolyt csaltak mindenki arcára, aki figyelt rájuk. Minden egyes mozdulat ki volt számítva, a zenével összehangolva, egyszer nyolc, kétszer nyolc, kukac, gúla… Mennyire nehéz és mennyi sok mindenre kell figyelni, hogy egy (akár akrobatikus elemekkel fűszerezett) táncjelenet egyetlen közös mozdulatban érjen véget!

Nichola, a koreográfus volt a társaság szíve és lelke. „Hozta, ami kötelező”? A táncos, a színész is ember, akinek vannak rosszabb és jobb napjai, akinek biztatásra van szüksége, aki néha elkalandozik, aki néha hibázik. Nichola nem csupán „a kötelezőt hozta”, ő volt az, aki megértette, elfogadta, átölelte őket, amikor arra volt szükség. Akinek mindenkihez volt egy jó szava, aki fáradhatatlanul, reggeltől estig, töretlen munkakedvvel és precizitással vitte végig a teljes csapatot a végső mozdulat-harmóniáig. A csapat követte őt, tükrözve a szeretetét.

A be-, illetve összeillesztéseket először mindig szóban, mozdulatok nélkül, vagy markírozással, csak szöveggel, vagy zene nélküli énekléssel próbáltuk össze. Számomra az egyik legszebb pillanat egy kora délutáni próbán, a Tüskecsarnok kosárlabdapályájának padlóján ülve jött el. A padlón szorosan egymás mellett ülve (táncosok, artisták, színészek, mindenki együtt) raktuk össze a finálét, Nichola tőlem jobbra, küzdve a magyar szöveggel, hogy mikor kinek kell belépnie az énekkel, Bereczki Zoli tőlem balra, a nyolcadokat a tollával ütve a padlón, ezzel adva ritmust a többieknek. (Zenét nem használtunk ekkor.) Szabó Győző és Herrer Sári szemben, a többiek kicsit távolabb, mindenki arcán feszült figyelem: egymásra, a szövegre, a dalra. Kopogott a toll a padlón, énekeltek, beléptek, javítottak, még egyszer énekeltek, aztán néhány perc múlva egyszercsak összeállt minden. Megérezték a ritmust, a dalt, a saját szerepüket, a csapatot, és csak énekeltek. Ott, akkor, megszületett a csoda: az összetartás, a kitartás, a kölcsönös szeretet energiáján keresztül. Végignéztem az arcaikon, és azon gondolkodtam, ők vajon a tudatában vannak annak, hogy mit hoztak létre? Hogy mi történik éppen? Hogy ez annyira ritka a hétköznapokban?

Hihetetlen jó volt a szereposztás. Győző végig „vitte a hátán” a próbákat, sokat segítve például az ifjú Petiknek. Hüvelyk Matyi önmagát csillámporral beszóró mozdulata talán csak Bereczki Zolival jött ki ilyen jól. Feró hihetetlen energiával volt jelen, s „vágtatott” újra meg újra plüsslovával a próbák során. Linda és Szonja utánozhatatlan hangja mindahányszor lenyűgözött minket, amikor megszólaltak. Gigi hajasbabaként, Viktor ólomkatonaként fantasztikusan „működött”, mint ahogy a háromfejű sárkány is remekül dolgozott együtt a swinges nótájukban. És persze a széphangú Herrer Sára ismét gyönyörűn énekelt, Koltai rutinja pedig betöltötte a színpadot.

A megformált karakterek, interakciók. Hüvelyk Matyi „sármos” férfialakja a keményebb stílusú rocker-Borodinnal szemben. Malac, a meg nem értett, álmodozó hősszerelmes, akinek a sárkányok adnak csajozási tanácsokat. A nőalakok: a megfagyott szívű Aquatánia, és a kalandos királylány, Aranyka. Ugye, hogy találkozunk velük a hétköznapokban is? No és a fricska: Popboy és a Rockboy összeállt egy bulira: a jó fiú és a rosszfiú összebarátkoznak, tanulnak egymástól és közös bulit csinálnak, sőt, ha az egyiknek nem működik a mikroportja (30-ai előadás), akkor teljes harmóniában, a közönséget megnevettetve oldják meg a problémát.

„Nichola, mi arra vagyunk kiképezve, hogy a színpadon megoldjuk a helyzeteket, minden rendben lesz, meglátod” – mondta egyszer Ádám sárkány Nicholának. (Kovács Ádám, a középső sárkányfej.)

Nicholával sokat beszélgettünk a színészek lelkéről. „Szerinted megmondjam nekik, hogy mennyire tetszik, amit csinálnak, és mennyire jók, vagy ez még korai és inkább zavarja őket?” – kérdeztem Nicholát. Azt mondta, „Mindenképpen mondd meg. Mert a színészek olyan…. (keresi a szavakat) bizonytalanok tudnak lenni önmagukban.” Igyekeztem a lehető legtöbbször megmondani nekik.

Amikor még az elején tartottunk, mellbevágott a legtöbbjük karizmatikussága. Főleg a három sárkányé, akik Klem Viktor, Kovács Ádám és Bán Bálint voltak, hiszen ők még a pályájuk elején tartanak. Bálint elmondása szerint a karizma egyenlő a nyitottsággal, hiszen ők az érzelmeiket előadásonként akár több ezer emberrel együtt élik és osztják meg. Ilyen egyszerű. Karizma = nyitottság. Nem lehet könnyű megtanulni.

Alföldi megjelenése a próbákon már a próbateremben is hangsúlyos volt. Elkezdett játszani, és akkora csend lett a nyüzsgő teremben, hogy a légy szárnyait meg lehetett volna hallani. „Ishoes” mondta, a szövege szerint, összecsattintotta a bokáját, és a cipője akkorát koppant, hogy szinte visszhangzott a csendes teremben. Ez a hatás az előadás alatt is érezhető volt. Betolták a darun, kicsit felbolydult a nézőtér a belépőjétől, majd a botjával körbemutatva elhallgattatott 3500 embert egyetlen mozdulattal. Pisszenés se volt a nézőtéren utána.

Aztán eljött a sajtónyilvános főpróba. A színészek felálltak a színpadra a kezdőjelenethez, „egészséges izgalommal” az arcukon, és mi Nicholával körbefutottunk köztük. Vaksötét lépcsőkön fel és alá, előre és hátra. A sárkányokhoz mentünk oda akkor, ahol én is ott voltam. Nichola megszorította a kezüket, és egy mondat volt csak: „eljött a Ti időtök, hajrá!” Aztán felgördült a függöny, és innentől már ismeritek a történetet.

Amit Illés Gabriella producer és társai létrehoztak, egy fantasztikus és merőben új dolog Magyarországon. Zenés és színpadon jön létre, de nem színház és nem is musical – a hagyományos értelemben. Egyelőre a legjobb szó rá a „show”, s talán lesz majd erre magyar fogalom is, de ha nem, az sem baj, mert lassan majd mi is megértjük, mit is jelent ez, főleg, ha még jönnek újabb ilyen előadások. Egyelőre azonban azt látom, hogy ezt nem lehet hagyományos mércékkel mérni, s talán még itthon nincsenek is meg azok az eszközök, amikkel igazán élhetnek a kritikusok. Ez tűnt fel nekem akkor, mikor olvastam az előadásról szóló cikkeket.

Gazdasági körökben pedig egy ilyen próbálkozást „startupnak” (”nekirugaszkodó vállalkozásnak”) hívunk, amely ugyan kezdetekben járhat némi bukdácsolással, de a lényeg: valami új született, és a világ színesebb lett! Ez a társaság (szereplők, táncosok, háttérdolgozók) négy napon keresztül napi három előadással összesen 45 ezer embert szórakoztatott, hihetetlen teljesítménnyel, küzdeni akarással, a fáradtságának és esetleges betegségének legyőzésével, kitartással, töretlen lelkesedéssel. Nagyot alkottak.

A záróelőadás után kb. hajnali négyig buliztunk. A Játékkészítő zenéjére. Függőséget okoz. Remélem, lesz még folytatás!