Almási-Tóth elképzelését leginkább az első háromnegyed óra támasztja alá, az előadásnak minden szempontból ez a legerősebb része. Egy 19. századi német kisvárosban egy kifinomult, polgári baráti társaság évről-évre megnyeri a legjobb kvartettnek szóló díjakat a hercegi énekversenyen. Amikor a verseny előtt pár nappal a tenort éneklő tag meghal, sürgős pótlásra van szükség, azonban az egyetlen megoldást a szinte hajléktalannak számító, a polgári élettől és annak értékeitől teljesen idegen Schippel (Fekete Attila), a fuvolás csatlakozása jelentheti. A szereplők eltérő rangját már a testbeszédben is igen ötletesen fejezik ki: a felsőbb osztály mesterkélten szívélyes attitűdjének ábrázolása, a teátrális, túlzó, leginkább mulatósokhoz illő mozgása, éles kontrasztba kerülve az opera hangzásvilágával, nem is lehetne érzékletesebb. Szvétek László teljesítménye, aki az egyik gazdag polgárt, Hicketiert alakítja, például egészen emberfeletti ezen a téren, alig-alig van olyan pillanata a színpadon, amit ne intenzív táncolással és csettintgetéssel töltene. Fekete Attila Schippeltje ezzel szemben rockkoncerteket idéző széles, laza mozdulataival ábrázolja az ösztönösebben viselkedő nincstelent, erre az imidzsre még a meghajlás alatt is többször rátett egy lapáttal.
Ahogyan aztán a kvartett tagjai a próbák során elkezdenek alkalmazkodni egymáshoz, úgy szakadnak szét a különböző rangot kifejező jelmezek, hogy alóla mindenkin előkerüljön egy egységesebb, virágmintás öltözék. Ezzel egy időben a szürke, polgári szobákat idéző ornamentikás díszlet is átadja a helyét a színpompás természetnek. Ugyanekkor megjelennek a táncosok is, akik mint erdei tündérek lepik el a színpadot egyre intenzívebben, de a szereplők számára láthatatlanul. A közös éneklés során pedig mindenkiről kiderül, hogy meghajlik a valódi művészi szépség előtt. A herceg, a polgár és a nincstelen egyformán szerelmes, ráadásul ugyanabba a lányba, és mindenki félti az életét, ha párbajról van szó. A nemes herceg ugyanúgy lehet szexista és bunkó, ahogyan a nincstelennek is lehet tartása, és kikérhet magának dolgokat.
Ezekkel a vitathatatlanul látványos és érzékletes elemekkel, valamint Dohnányi megkapó zenéjével az első rész gond nélkül magával ragadja a nézőt. Különösen, hogy az operában rejlő humort még a burleszk eszközkészletét felhasználó megoldásokkal is fokozzák, ami az egész előadásnak egy kellemesen abszurd közeget teremt.
A probléma az, hogy a második rész értelmezés szempontjából kaotikussá válik. A díszlet és a jelmezek eddigre többé-kevésbé elnyerték végleges formájukat, nem lehet továbbhaladni már a felvázolt íven, és mind az addigi koncepció, mind az alapanyag szemben áll a szünet után látottakkal. Zavaró, hogy a túlzó burleszkgesztusok nem tűnnek el a zeneileg és dramaturgiailag komolyabb pillanatokban sem. Például Hicketier lányának (Miksch Adrienn) és a neki udvarló hercegnek (Geiger Lajos) a szakításuk alatt is megmaradnak a korábban komikusnak szánt teátrális pózaik, és hiába, hogy paródiába hajlóan fentről őszi levelek hullanak a párra, az embernek a helyzet tragikuma miatt nincs kedve nevetni. A jelenet tartalmilag sem illeszkedik az addigiakhoz: a lány az eltérő rangjuk miatt szakít a herceggel, miközben az előadás a rangok felett álló emberi természetről szól a korábbi motívumok alapján. Ha markánsabban ki lenne dolgozva az ellentét, úgy ellensúlyozásnak tűnhetne, így azonban zavaró epizód marad. Ugyanígy a korábbi, társadalmi rangokat mutató jelmezek alkalmi újra előkerülése is átgondolatlan.
A második rész a mise-en-scène kifejezésmódjában is törést jelent. A csak szóban emlegetett szereplők színészei is átvonulnak a színpadon, a fények egyre sötétebb és sejtelmesebb miliőt teremtenek. Az előadás összbenyomása egyre álomszerűbbé válik, ez azonban megint csak ellene játszik a megtartott komikus túlzásoknak. Végül az erős nyitás eltűnik a homályban, és bár a kezdeti lendület kitart az előadás végéig, a befejezésnél már csak a puszta látványban és zenében gyönyörködhetünk.
Mindezek mellett fontos leszögezni, hogy az Erkel Színház több mint félévszázados hiányt pótolt A tenor felújításával. Sokakban ugyanis régóta élt a vágy, hogy a vígopera újra bekerüljön a nemzeti repertoárba.
(2014. szeptember 19.)
