Először is az eredetiből nem sok marad, ahogy például a protonos Frankenstein-terv is éppen hogy csak súrolja Mary Shelley klasszikusát. Rinocéroszok például egyáltalán nincsenek benne, csak az alapgondolat őrződött meg: a semmiből hirtelen valami furcsa járvány tör elő, elhatalmasodik az embereken, végül nem csak, hogy mindenki képtelen lesz ellene védekezni, hanem önként adja át magát neki. Ionesco a huszadik század ordas eszméire reflektált parabolikus drámájával, amelyeket bár Ős-patkány terjesztett, emberek milliói önként és dalolva csatlakoztak hozzájuk. Ionescónál az emberek a rinocérosz-létet értékelik fel saját ember-létükkel szemben, Rábánál az orrszarvúak helyére élőhallottak kerülnek, akiket az „együttműködés” vírusa fertőzött meg.

És ezzel már meg is érkeztünk az Utolsó reflexiójának tárgyához, a mai Magyarországhoz. Merthogy itt a parabola nem a nácizmusra vagy a kommunizmusra vonatkozik, hanem a NER-ként ismert politikai berendezkedésre. Innentől kezdve válik nehézzé a kritikus dolga, merthogy egyszerűen nem beszélhet úgy erről az előadásról, mintha nem egy politikai pamflet lenne, amely közvetlenül és egyértelműen a négy és fél éve létrejött rezsimet kívánja pellengérre állítani. Olyannyira így van ez, hogy az előadás egy pontján a különböző beszélyekből összevágott montázsban a rezsim vezetőjének hangját is hallhatjuk, egész konkrétan elhíresült tusnádfürdői szónoklatából. „Bármi megtörténhet” – mondta ott a regnáló kormányfő, és ezt halljuk vissza a Trafó falain belül is, sőt, hogy még egyértelműbb legyen a dolog, Herczeg Tamás meg is ismétli az előadás egy másik pontján.

Rába Roland tehát nem árul zsákbamacskát, olyannyira, hogy az előadás elején felvételről ő maga adja meg a kulcsot a megfejtéshez: most a liberális demokrácia és a fogyasztói társadalom felszámolásának korát éljük, az egész európai fejlődést a történelem szemétdombjára hajítjuk, ehelyett az együttműködés kora következik Eurázsiában. Ez így nagyjából az elhíresült beszéd rövid summázata, ahogy az előadás is többé-kevésbé ugyanennek a beszédnek és a beszédben leírt rendszernek a kritikája; kérdés ugyanakkor, hogyan lesz ebből a politikai véleménynyilvánításból érvényes színházi előadás, hogy a nyilvánvaló pamfletszerűség nem teszi-e az egész művet egy politikai tézis didaktikus illusztrációjává. Itt ugyanis nagyon nehéz és ingoványos terepre tévednek az alkotók, és egy igazán jó szöveggel és egy kellően elvonatkoztatott sztorival kell előállniuk, hogy meghaladják egy kormánykritikus blog színvonalát.

Ezekkel azonban adósak maradnak. Ahogy a színlapból is kiderül, az előadás szövege jórészt a színészek improvizációjára épül, ahogy egyébként Mundruczó előadásai is rengeteget hagynak a színészre. Ez a Proton-stílus egyik fő összetevője, és ebben Rába tökéletesen tartotta is magát a társulat vezetőjéhez. Ugyanakkor ezeket az improvizációkat megfelelő dramaturgiai munkával valahogy össze is kellett volna fésülni, hogy egy önmagában is megálló drámaszöveget kapjunk. Ez az összefésülés, ez a dramaturgiai munka itt csak nagyon nagy vonalakban látszódik, különösen, ami külön-külön az egyes jeleneteket illeti, mert az egész végül csak összeáll valahogy. De az egyes párbeszédek esetén más a helyzet: ezek végtelenül túlnyúlnak, ezért egy idő után egész egyszerűen unalmassá válnak. Nem is mindegyik színésznek fekszik az improvizatív stílus: míg Bánki Gergely láthatóan lubickol benne, és Herczeg Tamás és Ficzere Béla is kellően érdekes karaktereket tudnak elénk tárni, a többi jellem egydimenziós marad, és bizony a gyengébb színészi képességek is óhatatlanul megmutatkoznak (például Tóth Orsié, aki az összes Proton-előadásban képes pont ugyanazt a teljesen jellegtelen figurát előállítani). Ettől pedig néha egy jobb középiskolás színjátszókör próbáján érezhetjük magunkat.

Pedig az előadás nem kezdődik rosszul: egy hipermarketben vagyunk, a fogyasztói kapitalizmus templomában, a plafonról függenek le a nagy AKCIÓ feliratú táblák. Megvannak a sztereotip hozzávalók is: a hangosan újságot olvasó biztonsági őr, az ő obszcén beszólásainak céltáblájául szolgáló eladókislány és az értelmetlen termékét boldog-boldogtalannak felkínáló termékbemutató hölgyike. Aztán belép a képbe egy érdekes társaság, köztük egy siket lány, aki színész szeretne lenni (Mázló Tímea játssza, aki a valóságban is siket), valamint egy napszemüveges vállalkozóféle, aki anyagot akar vásárolni a boltos sráctól. A különböző szereplők közötti kapcsolatok a párbeszédekből nagyjából kiderülnek, de aztán hamar lényegtelenné is válnak, miután egyre-másra mindegyikük zombivá változik. És pont ez a probléma, mert hiába sikerül az elején felvázolni érdekes karaktereket és érdekes szituációkat, ha a második részben már leginkább a Horrorra akadva n+1-ik folytatását látjuk kellően sok vérrel, zombis mozgással és némi lájtos ijesztgetéssel felturbózva.

Rendben van, hogy kiderül: csak az fertőződik meg, aki hisz a mindenki fülébe belesuttogó hangoknak, éppen ezért csak a siket lány és a fülét kiszúró bátyja (Bánki Gergely) menekül meg a kórtól; igen, értjük, hogy a fertőzés nem biológiai, hanem gondolati úton terjed, de ez a megfejtés itt egyszerre nagyon nyilvánvaló és nagyon csak odakent. Ionesco ezt sokkal finomabban csinálta: nála csak fokozatosan derül ki, hogy a rinocérosszá válás végső soron szándékos döntés eredménye, és ami ennél is fontosabb, Ionesco nem tesz egy-egyértelmű megfelelési viszonyt a rinocérosz-kór és a nácizmus, fasizmus vagy kommunizmus közé: ez az analógia csak a vájt fülűek számára érzékelhető. Ez teszi Ionesco művét mind művészileg, mind gondolatilag izgalmassá. Rábánál viszont egy túlságosan konkrét mondandóra épül rá egy ezzel alig szervesülő, nem túl eredeti zombifilm-paródia. Az Utolsó így ismét egy sikertelen kísérletnek bizonyul arra, hogy a magyar színház valami érvényeset mondjon a mai Magyarországról.