7óra7

Volt egyszer egy Egyiptom
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Volt egyszer egy Egyiptom

2014. 09. 12. | B. Kiss Csaba

A szabadtéri bemutatóként beharangozott Aida – ha értesüléseim nem csalnak – már 1993 óta fut az Operaházban és az Erkel Színházban Nagy Viktor rendezésében, Csikós Attila díszletével és Vágó Nelly jelmezeivel; igaz, a különböző szerepekben már nem egy énekes megfordult. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon két alkalommal játszott előadás újítása az volt, hogy Radames szerepébe ezúttal egy világhírű tenor, Thiago Arancam lépett, aki egy másik világhírű tenor, Placido Domingo nemzetközi operaversenyén tűnt fel hat évvel ezelőtt. A külföldi sztárvendég színre lépése már elég volt ahhoz, hogy leporolják a patinától nemesedő előadást, és mint hazai világszenzációt adják el a nagyérdeműnek.

Aida

Az előadás színpadképének, jelmezeinek és kellékeinek jelszava a korhűség: minden olyan legyen, mint az ókori Egyiptomban, leszámítva, hogy itt mindenki olasz nyelven énekel, ami ugyebár nem volt megszokott dolog a fáraók idején. De ez a görcsös igyekezet a korhűség megteremtésére inkább visz, mint hoz: kétségkívül látványos, de valahogy hamis, engem legalábbis a manapság divatos áltörténelmi kalandfilmek világára emlékeztetett, egyedül Dwayne “The Rock” Johnsont hiányoltam. A látványosság persze jó lehetőséget biztosít arra, hogy a rendezés semmi más ne legyen, mint a librettó minden eredetiséget nélkülöző felmondása: itt tényleg minden az, aminek látszik, nincs megterhelve a néző mindenféle szimbolikus, metaforikus és egyéb nehezen dekódolható értelmekkel. A fáraó fáraónak néz ki, a főpap főpapnak, a táncoslányok gyönyörűek, a hadifoglyok toprongyosak, kizárólag az ostorpattogást kell odaképzelnünk, mikor a hajcsárok bevezetik őket. Nem maradhatnak el az Indiana Jonesból ismert önnyíló ajtók, a kötelező fáklyák, a hatalmas oszlopok és fáraószobrok sem, hogy nehogy egy percre is elfelejtsük: az ókori Egyiptomban járunk.

Aida

Persze Verdi zenéjét akkor is jó hallgatni, ha az előadás színházilag a gyenge középszert célozza. A Dénes István vezényelte Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara és az Operaház énekkara teszi a dolgát, és a főszerepekben is jó énekeseket hallhatunk: Thiago Arancamhoz mind megjelenését, mind hangját tekintve kifejezetten passzol Radames szerepe, bár alakítása átütőnek nem mondható. Wiedemann Bernadett Amnerise az első felvonásban kissé halovány, Sümegi Eszter Aidaként és Palerdi András Ramfisként viszont egyenletes színvonalat hoz. Verdi zenéje azonban ismert, a sok látvány egy idő után már telíti az embert, így mégiscsak szükséges lenne, hogy a rendezés gondoljon is valamit a darabról, különben a 3 óra 20 perces előadás az énekes-színészek minden igyekezete ellenére is unalomba fullad. Utóbbiakat azonban a rendezés láthatóan magukra hagyta, és hiába a megfelelő hangi adottságaik, igazi dráma nem kerekedhetett ki az előadásból, így leginkább szólóénekesek látványos showelemekkel díszített közös koncertjét láthattuk.

Aida

Hogy mégis mit mondhat nekünk Verdi Aidája a huszonegyedik században, azt nem tudhattuk meg. Ismét múzeumban jártunk, ezúttal az egyiptomi kiállításon. Ám ha ilyet akarok látni, inkább a Városligetbe megyek, mint a Margitszigetre.

_(Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2014. augusztus 3.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr628005947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása