7óra7

Rada Bálint: Tényleg akarom

Rada Bálint: Tényleg akarom

2014. 05. 07. | 7óra7

Rada Bálint

► A sorozat vége felé kerültél sorra, hiszen elfoglalt voltál mostanában. Jó, amikor annyi munkája van az embernek, hogy nem lát ki egyik próbaidőszakból a másikba?

*Rada Bálint (RB):* Szerintem luxus lenne olyasmit mondani, hogy borzalmas dolog. Egyrészt nem az, másrészt nem tehetem meg, hogy válogassak a munkák között. Szerencsére mindegyik nagyon jó találkozás volt.

► Azért egymástól eléggé eltérő munkákban vettél részt. Nyilván más játszani a Színműn, mint az Örkényben, és Budaörs is teljesen eltér ezektől. Milyen tapasztalatokat ad ez a sokféleség?

*RB:* Egyszerűen nagyon jó sokat sokfelé látni, mert így sokféle tapasztalat is érkezik. A legtöbb színházban nagyon egyféle dolgok vannak – leszámítva persze a vidéki kőszínházakat, ahol játszanak operettet, musicalt, vígjátékot, bulvárt, tragédiát egy helyen, mindenféle színvonalon. A sok munka edz arra, hogy ha bármi van, bármi jön, abban maximálisan és felkészülten tudjak részt venni. Ráadásul most még valamennyire – persze már korántsem annyira, mint az egyetemen belül – hibázhatunk, hiszen ott a nevünk mellett az e.h., ami talán felment néhány dolog alól. Közben meg persze nem így van, sőt nehézséget is okoz: van benne némi kitettség, hogy "na, nézzük, mit tud ez a gyerek". De ez még nagyon jó állapot, kár, hogy vége.

► Kár? Szeretted az öt évet?

*RB:* Nagyon szerettem, vagy inkább így visszagondolva nagyon szeretem. Már mindenki elmondta, hogy mennyire nehéz, mennyire küzdelmes az eleje, hogy hányszor akartuk feladni. Azt hiszem, én ilyen bő három hét után mondtam a szobatársaimnak, hogy akkor én ezt nem, én ezt abbahagyom. Szeptember közepén kezdtük az évet, és már október közepére azt gondoltam, hogy itt hagyom az egyetemet. Miért? Jött Zsótér Sándor – aki azóta az egyik, ha nem a legmeghatározóbb ember az életemben. Brecht Galilei élete című darabjával foglalkoztunk, volt benne egy apró jelenetem, három-négy mondattal, amit nem tudtam elmondani. A szöveg sem jött ki a számon, annyira izgultam, féltem, görcsös voltam és rettegtem. Többször is előfordult, hogy jött a jelenetem, de hirtelen nem tudtam mit csinálni. Zsótér próbált mindent kihozni belőlem, de a szöveget nem voltam képes elmondani. Akkor olyanokat gondoltam, hogy én ezt így nem!, ebben a stresszben?, ilyen emberekkel?, hát ez micsoda?, nem is tudom, mit csinálok! és ez a Zsótér is! Persze ezek hisztik, mert mindannyiunkban van komplexus: akit elsőre vesznek fel, azért, akit később vesznek fel, azért, de amikor felvesznek majdnem ezer ember közül, akkor azt gondolja az ember, ha bekerült ebbe a tizenkettőbe, akkor azért az valami, valamit csak tud. Bekerül és aztán kiderül, hogy egyáltalán nem tud semmit. Ijesztő érzés.

Kutyaszorítóbban - Rada Bálint

► Hogy derül ki? Rájössz vagy megmondják?

*RB:* Hát mondják rendesen. Meg közben mondják azt is, hogy merjünk rosszak lenni. Mi meg mindig biztonsági rosszak próbálunk lenni, hogy ez rossz lesz, de azért mégse legyen olyan ciki. Szóval mondták is, hogy merjünk rosszak lenni, mondták azt is, ha nagyon rossz volt, és ezt elkezdtük érezni. Elég hamar megcsappantak az önbizalmak, le lettek törve a szarvak, ami amúgy szükséges, mert ha megmarad, nem jó dolog fejlődik belőle. Mert az elején tudatosság, munka és megszerzett tapasztalat egyáltalán nincs mögötte, csak afféle levegőbe pufogtatás.

► Szóval az embernek van egy képe, hogy milyen lesz, ami ütközik a valósággal – a kettő között meg nem túl sok a hasonlóság, vagy éppen teljesen más...

Futótűz - Udvaros Dorottya, Rada Bálint *RB:* Én már a harmadrostán gyanítottam, hogy ez nem lesz olyan jó. Azt gondoltam, hogy nem fognak felvenni. Rosszban voltunk Zsótérral, nem nagyon találtuk meg egymást – aztán még évekig sem –, szerintem Zsámbéki se nagyon csípett. Ladányi mozgásóráján elsőként dőltem ki a sorból – rettentő ciki volt. Azt hittem, ott első reggel mindenkit körbehányok, annyira megdolgoztatott minket, ami szerintem cél is volt. Mindenki hullafehér volt, de mindenkit hajtott a becsület, hogy csak ne én menjek ki elsőnek. Közben hajtogatta: ha valaki rosszul van, menjen ki – de senki nem akart kimenni. Én voltam az első, aki azt mondta, nincs tovább. Szóval azt éreztem, hogy nem fognak felvenni, aztán amikor felvettek, azt gondoltam, nem biztos, hogy olyan világ lesz ez, amit elképzeltem. Hát, nem olyan lett. Azt hittem, hogy foglalkozunk majd szövegekkel, anyagokkal, amiben mindenki nagyon jó lesz, jól fog nekünk állni, tele lesz sikerélményekkel, örömmel. Az első időszak abszolút nem ilyen volt, aztán olyan egy-másfél év után nekem ez átfordult.

► Erről határozott örömmel beszélsz. Miért van ebben ilyen kettősség? Te változtál meg valamiben?

*RB:* Én, én változtam meg. A gondolkodásmódom. Ez az, amit tanítottak nekünk. Zsótér el is mondta a legelején: nem tud trükköket tanítani, hogy hogyan kell bejönni egy ajtón (más osztályokban elmondanak ilyeneket például, hogy ha vizes kabáttal meg esernyővel bejössz a színpadra, akkor máris valami szituációban vagy), ő azt tudja, hogy a kérdőszó hangsúlyos, hogy a "nem" hangsúlyos, hogy a "csak" sosem hangsúlyos. Szóval gondolkodást tanultunk, magunkkal való foglalkozást, keresést. És szerintem sokkal hasznosabb tudást kaptunk, mint amire számítottunk, cselekvőképességet adtak át nekünk a tanáraink.

► Pedig, gondolom, úgy képzelné az ember, hogy megtanuljátok, hogyan kell gonoszat játszani, jót játszani, intenzíven csendben lenni, meg nagyon hangosan nem ott lenni. Aztán egyáltalán nem ilyenekről meséltek...

*RB:* Amikor Alföldivel dolgoztunk a Kabaréban nagyon hiányzott ez a fajta technikai tudás és képzés. Mesélte, hogy nekik volt olyan órájuk, amikor bizonyos mozgásokat tanultak, hogy például hogy jön be a színpadra egy hoppmester – meg is mutatta. Ennek van technikája és hagyománya, ezeket meg lehet tanulni, és ezek fontos dolgok is, mert megsegítik a munkát, leveszik a terhet a vállunkról, nem kell olyan dolgokra figyelni, hogy teszek le valamit, hogy veszek fel valamit, hogy állok. Nem kell ezen gondolkodni, ami felszabadít. Ez nekünk kimaradt. Mégis: szerintem ez a legjobb képzés, amit mi kaptunk – és ezt nem degradálva mondom, ha valaki másmilyet kapott, az egyszerűen csak mást tart fontosnak. Én azonban azért gondolom, hogy ez a legjobb, mert a technikát, a trükköket, fortélyokat – ugyan a próbafolyamatok során sokkal több kudarc árán, a rendezőkkel kicsit több vitával, ami miatt ránk kicsit mérgesebbek lesznek, hogy miért nem tudjuk – nagyon hamar föl lehet szedni. Ezért is jó, ha sokfelé megfordul az ember, mondjuk Budaörsön, ahol Tóth Ildikóval, Lukáts Andorral, Bertalan Ágnessel és Novák Eszterrel dolgozhattam együtt többek között. Nem gondolná az ember, hogy milyen hasznos magas színvonalon csinálni egy komédiát, márpedig sokat lehet belőle tanulni.

Futótűz - Rada Bálint ► Azért érdekel ez a munkamánia, mert talán téged lehet a legtöbbet látni mostanában az osztályból, sőt, téged lehetett látni először, a Futótűz előadásban, aztán benne voltál a Kutyaszorítóbban előadásban, dolgoztál rengeteg sidekick projektben, mainstreamben is. Úgy tűnik, hogy mindenből kaptál picit. Te vagy ilyen munkamániás, vagy csak nem tudod melyik tetszik, és mindent kipróbálsz?

*RB:* Hajlamos vagyok a lustaságra. Áldom a sorsot, a szerencsét vagy bárkit, hogy megtalálnak ezek a munkák, mert rettegek attól, hogy mi lenne, ha nem lenne. De ezek jó találkozások, szerencsés dolgok voltak. Közben nagyrészt úgy jöttek, hogy valami más nem sikerült. A Futótűz úgy jött össze, hogy beugrottam volna egy előadásba, ami nem tudott létrejönni. Az a munka is tele volt találkozásokkal. De mindegyikben megvan az öröm és megvan a profit is. Csúnyán hangzik, de egyetemistaként jó, ha bennünk van, hogy szakmailag profitáljunk a munkákból. Ha megnézzük akár a kinti nagy öregeket, Jack Nicholsont, Al Pacinót stb., öreg korukra ugyan sokszor l'art pour l'art dolgokban vesznek részt, de fiatalon nem így működtek. Rengeteget dolgoztak és minden munkájuk más volt, ez fiatalon a rendje bárhol csinálod ezt a szakmát a világon. Az nem tud megélni, hogy csak magunknak csinálunk valamit, mert jó hecc. Nálam valahogy a szerencse döntött. Radnai Márkkal is úgy találkoztam, hogy valami nem jött össze, ők is mással dolgoztak volna. Kalandos utakon kerültem mindenhova, de tényleg sokat dolgoztam – érdekes, ezen eddig nem is gondolkodtam.

► A munkabírás jól jön a piacon.

*RB:* Szerencsére a többieknek is jöttek a munkák, ez többé-kevésbé egalizálódott. A legtöbbet másodikos-harmadikos koromban játszottam: volt a Kutyaszorítóbban, a koreográfusokkal csináltam Sarah Kane-t, volt a Futótűz, a vizsgáink – tényleg sok minden. Fehér Balázs Benővel ösztöndíjjal kint voltunk Londonban, és az angol színészek, akikkel találkoztunk, nem tudták felfogni, milyen, amikor egynél több darab van a fejedben. Ők ugye egy darabot játszanak kilenc-tíz hétig, majdnem minden este ugyanazt, majd miután leveszik, mennek a következőbe – ott felnőtt egy generáció, akik egyáltalán nem találkoznak fix társulattal, repertoárszínházzal.

► Hogy jött, hogy színész leszel? Mi történt, miért döntöttél így?

*RB:* Mint annyian, én is Földessy Margithoz jártam, nagyon fiatalon, négy évesen kezdtem el. A szomszéd srác járt oda, mesélte, milyen jól érzi ott magát, úgyhogy engem is elvitt anyukám, aztán ott ragadtam olyan tizenhat évig. Szeretném azt mondani, hogy ott nőttem fel, de igazából a Vas utcában nőttem fel. De nagyon jó közeg volt. Mindig úgy gondolok rá, hogy van az egésznek valami anyaméh-hangulata. Tényleg szerelemből csináltuk, rettentő lelkesen, semmi pénzért – sok minden nem volt szempont, hogy mit tudok profitálni szakmailag, milyen találkozás, jó-e...

Képzelt beteg - Hegedűs Barbara, Rada Bálint

► De az nem is arra van, hogy mindenki színész legyen.

*RB:* Nem, mégis nagyon jó csapat volt. Egy csoportban voltunk Dénes Viktorral, Törőcsik Franciskával, Eke Angélával, Halasi Dániellel, Dóra Bélával, Widder Kristóffal – sorolhatnám az embereket, akik fölöttem végeztek, vagy még a Színműre járnak. Szerencsés generációs találkozás volt ez is. Jól éreztem magam benne, nem nyomott semmi, nem mondta anyukám, hogy márpedig, fiam, menjél, mert milyen jó, hogy szerepelsz. Mindig azt csinálhattam, amit szeretek. Tehát élveztem. Négyévesen rögtön bekerültem a szinkronba is, még olvasni sem tudtam, de az nem okozott örömöt, abba is hagytam. Kétszer azt mondtam, hogy nem, utána nem is hívtak. Szóval a stúdióban jó emberek vettek körbe, egyértelmű volt, hogy ha nekem ez a közös gondolkodás jól esik, akkor ezen megyek tovább.

Kutyaszorítóbban - Rada Bálint, Kovács Ádám ► Akkor nem csak elképzeléseid voltak, hanem tapasztalatod is. Ehhez képest, gondolom, teljesen más irány volt az, amit a Színmű kért tőled. Azért ez problematikus lehetett.

*RB:* Konkrét elvárásaim voltak, ami, ahogy mondod, problémás volt. Elsőben tényleg mindannyian szenvedtünk, mindenki másra számított, mindenki mást várt magától, az egyetemtől, a közösségtől. Ahogy olvastam a többiek interjúját, mindenkinél előjött, hogy mi volt a baj, ki mit hiányolt. Mindenki teljesen más szeletet emelt ki, ki magában érzett hiányt, ki a közösségben, ki emberileg, ki a színházcsinálás alapjaiban nem értett egyet – mindenki másért volt elégedetlen. Nagyon szabálytalan közösség voltunk, azok is maradtunk, kicsit mint a ridegtartásban nevelt állatok: elvannak egymással, néha összejönnek valamire. Szerintem mostanra szerettük meg nagyon egymást, most tudunk örülni annak, ha találkozunk. Nagyon szerencsétlenül jött ki, hogy negyedévben nem volt igazán gyakorlata az osztálynak, kivéve pár embert – Benővel szerencsére megpattantunk Londonba, de ők folyton együtt voltak ezalatt is. Nem volt meg a felépített ív sem, hogy három évig fejlődünk, bimbót hajtunk és negyedévre kinyílunk, amikor kimegyünk szakmai gyakorlatra. Kimaradt ez a stáció. Most kezd valami alakulni, de most is olyan szedett-vedett a helyzet, mint amilyen szedett-vedett társaság vagyunk – bár azért annyira nem vagyunk szedett-vedettek, mint a helyzet, amibe csöppentünk. De ez is szerencse kérdése. Mikor melyik osztálynak mi jön össze, hogy könyvelik el őket.

► Lehet ezt nehézségnek mondani, de az talán nem annyira haszontalan, ha ezekkel idejekorán szembesül az ember.

*RB:* Nem, ez nagyon jó dolog. Ha egy hónappal ezelőtt beszélgetünk, biztos mást mondtam volna, talán letargikus lettem volna. Most már a pénzemet arra tenném, hogy szabadúszó leszek, ez már szinte biztos.

Philoktétész

► Gondolom a letargia azért merült fel, mert nem kaptál ajánlatot igazgatóktól. Miért változott meg ez az állapot?

*RB:* Inkább amiatt volt nagyon rossz érzésem, hogy el se jöttek megnézni minket. Az rendben van, hogy személyesen elhívjuk őket... De nem jönnek. Egy szint után nem tudunk többet tenni, nem tudjuk betenni őket egy taxiba, elhozni és leültetni, hogy ezt megnézed. Egy pontig tudunk cselekedni. És ez elkeserítő. Mert ha eljönnek és megnéznek, de nem hívnak, az rossz érzés, de legalább tudom, hogy neki nem kellettem, az legalább egy döntés: látott, nem kellek.

► Vagy legalább tud rólad, most nem kellettél, de tudja, hogy vagy.

*RB:* Hogy nem jöttek, nem is tudtuk hova tenni. Tehetetlenség lett rajtunk úrrá, nem tudtuk, mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Nem is tudtuk megoldani, nem is lehet, vagy nincs is rá megoldás.

► Kell csinálni egy olyan szakmát, ahol ilyen problémák nem merülnek fel.

*RB:* Közben szerintem ezt csináljuk: a Philoktétésszel a Tajtékos napokkal a Bűn és bűnhődéssel de már a Kutyaszorítóbbannal is, mások meg a Meanwhile in Kansasszel a Droszttal Talán a helyzet is szülte ezeket az előadásokat, meg biztos bennünk is volt valami tettvágy, türelmetlenség, hogy minek várjunk évekig. Mint mondjuk Márk esetében: elsős rendező volt, amikor elkezdte a Kutyaszorítóbbant, a fejében volt valami, akkor minek várjon három évet, mert az a rutin, hogy harmadévben rendeznek előadást a hallgatók? Ha van a fejében valami, miért ne álljon neki?

Futótűz (próbafotó) - Terhes Sándor, Rada Bálint, Gergye Krisztián

► Van ebben valami kurázsi: ha nem foglalkoztok velünk, akkor csinálunk mi valamit magunknak. És ezek működnek. Van ilyen, hogy az ember a saját kezébe veszi a dolgokat.

*RB:* De egyébként mit tud csinálni? Eshet letargiába, ami amúgy nem kizárólag színészbetegség, egy orvos is letargiás, mert mondjuk megint éjszakázik, vagy a tanár is, bárki. Aztán megrázza magát az ember, és azt mondja: megyünk tovább. Mozgó célpontnak kell maradni – hű, ez olyan címgyanús volt. Elképzelhető az is, hogy kimegyek külföldre, mert szerencsésen jött ki az ösztöndíj: megkeresett egy ügynök, hogy bejön neki ez a fej, hallotta, hogy színész vagyok, mit csinálok szerdán? Semmit – mondtam, és szerdán mentem megbeszélésre. Most vár kint – persze tanulnom kell hozzá rendesen angolul, az akcentusom mondjuk nem rossz, pont lehet érezni, hogy nem brit, nem skót, nem amerikai, ami teljesen jó, mert nem velük kell versenyeznem.

► Akkor ez most egy döntés?

*RB:* Ez egy lehetséges opció, és pont ezért örülök a sokféle munkának: Budaörsön egy ilyen darab, az egyetem Padlásán egy olyan, a Nádasdyban egy amolyan, az Örkényben megint egy teljesen más, a Bárkában meg egy olyan előadás, ami mikor, hol van, meg egy Peer Gynt amit félévente veszünk elő az időjárástól függően. Jaj, kár, hogy nem tudtuk eljátszani télen! Annyira meg akartuk csinálni, még ha nem is nézi meg senki, de hóban az a norvég világ szuper lett volna... Mondjuk, hogy a sivatagom milyen lett volna hóban...? Mindegy, már nem lesz ilyen. A Momentán Társulatnál is játszom, ami Földessy Margit-os társaságból alakult, most lesz új előadásuk. Új formájú, úgynevezett longform típusú, ami nem apró játékokra épül, hanem mintha egy sztori lenne: három párhuzamos történet, először messziről indulunk és a végére összeérnek a szálak. Muszáj edződni ebben is, ez inkább írói gondolkodást igényel, miközben nagyon sokat lehet belőle tanulni színészként. Sok olyan dolog van, amit az improvizációban méltatlanul nem használunk, de sok ember ösztönösen használja, mert bennünk van, csak valahogy nem aknázza ki a színházi képzés. Ez is egy eszköz, amit próbákon használunk is, de nem csak a próbához, a jelenléthez is sokat ad. Ha improvizálsz, nem képez gátat a szöveg, olyan a jelenet, amilyennek én akarom, az történik, azt csinálom, azt mondom, amit én akarok, persze sok minden másra kell figyelni, de sok minden le is kerül.

Peer Gynt - Rada Bálint

Szóval ezt el kell döntenem, itt vagy kint. Azért is örülök most ezeknek a munkáknak, mert talán félnék kint. Tudom, hogy van bennem hajlam a lustaságra, valami kis rosszaság dolgozik bennem, hogy "na, ma még nem csinálok semmit", de ezzel küzdök, és azért van, hogy én győzök. Tudom, hogy ha kimennék, fél évig biztos nem lenne semmi dolgom, úgyhogy nyelvtudást fejleszteném, dolgoznék valahol, járnám az utat, amit minden kivándorló magyar, mosogatnék – csináltam is, amikor kint voltam. Épp ezért kell most minél jobban felvértezni magam. De nagyon nagy örömet adott a kintlét.

Kicsit hasonló a helyzet ahhoz, amikor nem vettek fel a Színművészetire elsőre. Tudtam, hogy nem fog sikerülni, mert zenés és bábszak indult, a bábhoz nem igazán értettem, nem is nagyon ismertem, teljesen más volt a fejemben, abszolút "elsőkörösen" gondolkodtam róla, a zenéssel meg az volt a baj, hogy nem tudtam jól énekelni meg hangszeren sem játszom, ki is estem a második körben. De volt bennem egy nagyon erős vágy, cél, valami konkrét lebegett előttem, hogy be szeretnék kerülni, mert ott valami történik, rálépek valami útra. Erős cél volt. Negyedikre kezdtem elveszíteni a célt. Nem tudtam magamnak megfogalmazni: mi a jó, hova menjek? Nem tudtam lerakni a voksot egy színháznál, hol érdemes mondjuk kispadozni hosszú éveken keresztül, mert tudom, hogy az, hogy ott vagyok, csináltam a kis szerepeket, valami nagyobb jót szolgál. Ezt nem látom. Viszont amikor kint voltam, megkaptam ezt az érzést. Találkoztam ügynökkel, aki mondta, hogy most nem tud semmi munkát adni, de a társulaton belül a színészek segítettek, adtak telefonszámokat, címeket, hogy írjak casting directoroknak – nagyon menő lehetett, mert a címem a Nemzeti Színház volt, és mondták, hogy a nevemet jó nagy betűkkel írjam, mert RADA a Royal Academy of the Dramatic Arts rövidítése, mintha SZFE Bálintnak hívnának. Páran meg is kerestek, gondolom, mert látták, hogy Nemzeti, vagy a Színműtől jött valami levél, aztán rájöttek, hogy megint valaki jelentkezik. Aztán mégis felhívott az ügynök, hogy van egy tévésorozat, tudok-e spanyolul – Javier szerepére castingoltak, aki csak spanyolul beszél. Mondom, tanultam. Elég szépen, sokáig mentem a castingon. Izgultam, teljesen vakon hívott az ügynök – aki egy nagyon jó ügynökségnek dolgozik, nagyon jó, nagy színészek vannak nála –, ha nem is sikerül, akkor legalább menjek tovább, mutassak neki valamit, ne mondják azt neki, hogy ezt ne küldd ide még egyszer, hogy valamit tényleg lásson bennem. Persze, anyagi dolgokat lát, százalékot, ez üzlet, de sokkal fairebb üzlet, mert nincs benne álságosság. Neki is érdeke, hogy minél jobb filmekben, sorozatokban és színházakban játsszak, mert az neki pénz, közben meg nekem is jó. Nem az van, mint itthon: – Most neked idén nem maradt semmi, de annyira szeretünk, maradj még egy évig. – Jó, de jövőre mi lesz? – Hát, nem tudom a többiek mit rendeznek, a sajátomban tudom, hogy nem vagy. Kint ez a rendszer nagyon megtetszett, nem éreztem sértőnek vagy bántónak, én ezt dobom a piacra: magamat, a fejemet, a testemet, a játékomat, ezt hozom, ők meg hoznak mást, darabokat, forgatókönyveket – ez egy cserekereskedelem, ahol mindenkinek az a célja, hogy jól járjon. Ez nagyon fontos volt kint. Azt éreztem, hogy akarják neked adni a szerepet, akarják, hogy te játszd el, mert nem akarnak még három hétig castingolni. Azt akarom, hogy gyere be és te legyél az. Attitűdben ilyet nem látok itthon, tényleg meghajtom a fejemet azok előtt, akik eljöttek megnézni minket, de az nincs, hogy gyere, én szeretnék neked adni. Valami nyitás hiányzik. Pedig ha látod, hogy jó a színész, az neked is jó. Ez így sokkal intelligensebb.

Meggyeskert - Kádár Lilla, Trokán Nóra, Rada Bálint

► Csak a miénk egy deformált, rosszul felépített piac.

*RB:* Így van, meg beleszól sok minden, a legjobb társulatoknál is beleszólnak az anyagiak, sokan nagyon nehéz helyzetben vannak. Pedig szerintem az osztályból egyikünk se olyan, akit a pénz motiválna. Tavaly és idén is nagyon boldogok lettünk volna, ha jön egy színház, ami azt mondja, hogy gyere el húsz forintért és csinálj valamit. Max nem szerződöm oda, vagy nem tetszik, nem jövünk be egymásnak, vagy pont, hogy igen, de egy lehetőség, hogy lássanak, hogy gyakoroljak. Annyira gyakorlati szakma a miénk, nem lehet könyvből megtanulni, csinálni kell. Ez nem működött, nem jött létre. Kint ezt megkaptam, ott érzem, hogy van hova, van perspektíva: először csak kis apró tévés szerepek, aztán nagyobbak, stb. – fel van építve egy út, amit lehet járni. Persze abban az útban is van sok semmilyen munka, de minőségi feladatok is, mindig akkorra összeválogatottak a színészek, a rendezők... itthon is vannak olyan rendezők, például Zsótér, aki bármikor hívna bármire, örömmel mennék, feltétel nélkül. Nagyon nagy figura, nagyon fontos ember, nagyon jó lesz annak, aki hozzá fog járni. Nagyon irigylem őket...

► Elkezdenéd újra az egyetemet?

*RB:* Zsótérral? Vele akár elkezdeném újra is. Neki nagyon sokkal vagyok adósa, rengeteget adott nekem. Persze a legjobb tudásom szerint próbáltam élni a lehetőségekkel, próbáltam sokat lépni, de még így is... Ahogy odahozta nekünk Oszvald Marikát – tőle megtanultuk az örömöt: tök mindegy, mit csináltok, érezzétek jól magatokat benne! Bevált, mert ha te, mint játszó nem érzed magad jól, azt én, mint néző, észre fogom venni, és én sem fogom magamat jól érezni. Rettentő egyszerű dolog – biztosan elmondták már nekünk előtte is, csak Marika olyan egyszerűen mondta ezt, hogy rácsodálkoztunk: ez valóban ennyi. Az operettetűdökkel is adósok maradtunk, amik giccsesek ugyan, de ha azt tényleg igazi töltettel csinálja az ember, akkor nagyon keserédes tud lenni. Adnék még magamnak egy-két évet az egyetemen, hogy ebből valamit törlesszek. De talán egyszer, ha nem is az egyetemen, majd utána. Remélem, ezek nem lezárt dolgok.

Meggyeskert - Rada Bálint, Znamenák István, Kerekes Éva, Debreczeny Csaba, Szandtner Anna

► Akkor nem kérdezem meg, hogy mi fog hiányozni. Mi az, ami nem fog?

*RB:* (szünet) Már jó, hogy ezen ennyit kell gondolkodnom. Tényleg nem tudok mit mondani. Apróságok vannak, nincs nagy probléma, ami az öt éven átvonult volna. Szerencsére pesti gyerek vagyok, nem volt olyan, mint másoknál, hogy idegen városba jöttem, könnyen találkoztam mindenkivel. Nem volt olyan nagy tragédiám, amit az egyetem okozott volna, ami volt, az csakis magam miatt volt. Talán a korán kelés, a reggeli mozgásórák, vagy a hétfői tömbösített elméleti órák, de ezek... Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, de ha megszépíti, akkor igazából nem is voltak olyan nagy problémák. Nem maradt bennem tüske.

► Te ezek szerint az utóbbi öt évben a helyeden voltál.

*RB:* Igen, illetve a helyemre kerültem. Az első másfél év húzós volt, de utána valami felfelé ívelés kezdődött, kis döccenőkkel, pár adóssággal szerepek és vizsgák kapcsán, meg nagyon sok igazán jó melóval. Jó volt, a maga keserűségével és bajával együtt jó érzés, nagyon élettel teli hely. Meg nagyszerű mesterek kezében voltunk. Zsótér, aki még éjszaka is velünk maradt, bejött délelőtt is, nincs olyan napszak, amikor ne foglalkozott volna velünk, még az éjszaka és hajnal közötti nem tudom milyen nevű, nem létező napszakban is küld sms-t, ha kell, velünk van a gondolata. Nagyon jó fészek volt. Félek, most nem leszünk a helyünkön, hogy sok ember, köztük mondjuk én is, nem lesz a helyén kezelve. Nem csak szerepnagyságokról és -minőségekről van szó – persze arról is, mert azt gondolom, hogy _x_ embernek jót tenne, elbírná, ahogy én is elbírnám, ha bizonyos szerepek megtalálnának. Attól félek, hogy sokan nem leszünk egyáltalán helyzetben sokáig – vagy soha, ami még rosszabb.

Kabaré - Bárnai Péter, Kerkay Rita, Kádár Lilla, Fehér Balázs Benő, Rada Bálint, háttal: Fehér László

► Biztosan színész maradsz? Viktor Balázs mondta az interjújában hogy szerinte az osztály egy része nem biztos, hogy a pályán marad. Te el vagy kötelezve?

*RB:* Elköteleztem magam, igen. Hogy megéri-e...? Sokszor elgondolkodom ezen. Ott van az is, hogy ha már ennyit csináltam, ennyi munka van benne, akkor nehéz feladni. Nagyon tudom becsülni azt, aki leteszi a lantot: eddig tartott, mostantól én ezt, köszönöm, nem. Óriási döntés. Vagy ott lebeg, hogy majd a következő évad, majd a következő munka – hiszen tényleg nem lehet tudni, mert a következő lehet, hogy tényleg beváltja a reményt. Vagy nem. De ez ezzel jár: folyton meg kell kérdezni magamtól, hosszú tépelődések árán és után, hogy tényleg akarom-e.

► Tényleg akarod?

*RB:* Igen. Tényleg akarom.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr837995695

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása