Például ahhoz, hogy egy színházi estéhez elég a sztori elmesélése (szöveg), és annak primer érzelmi lekövetése (ideges/nyugodt/ijedt/stb.), amely majd a színpadi permanencia által önmagában pluszjelentéssel, mély, egyetemes értékekkel fog megtelni. Mintha a színház maga lenne a sztori, és a külcsín maga a tartalom. Pedig a színház ezek után kezdődhetne.

Sztori egyébként van. 1849-ben vagyunk, amikor is egy egyedül maradt lányhoz beszállásolnak egy jóravaló őrnagyot, akinek a jóravalóságáról a lány szeretője – forrófejű katonalegény – nem igazán van meggyőzve, így a darab tizedik percében begőzöl, és úgy is marad a tragikus végig (ez nem szpoiler, elmondja az elején, hogy ez lesz, nesze neked szappan...). (Alaptalan) féltékenysége a katonának oly magas fokú, hogy miután a lány leütésével kiüti magát a szerető szerepköréből, elmegy az őrnagy feleségéhez, ahol nem történik semmi, de később megtudjuk, hogy az a remek gondolata támadt, hogy küld az őrnagynak egy gyászjelentést felesége haláláról. Jó móka ez, olyan jó, hogy az őrnagy – aki tiszta szívből szerette feleségét – valóban beleszeret az őt ápoló lányba, ám amikor a levert szabadságharc után új életet akarnak kezdeni együtt az őrnagy házában, hát nem ott várja a szerető asszony? Kegyetlen helyzet, mindenki nagyon szeret mindenkit, úgyhogy az egyetlen kiút a halál. Dráma, könnyek, ennyi.

És bár jelzi a színlap a műfajt, „romantikus abszurd”, az abszurdnak egészen az édeshármas problémakörének feloldáskísérletéig semmilyen jele nincsen, és ekkor is inkább a nézők malac gondolata és a helyzet kissé röhejesre hangolása okoz derültséget, nem a tomboló abszurd. Hogy Dömötör Tamás rendező miért döntött végül amellett, hogy ezt az abszurdot végül is kihagyja az előadás stílusregiszteréből, és helyette Rázga Miklós sebességből dolgozó drámai jelenlétének szenteli az estét, nem tudni. De a Hippolytba oltott melegszívű nagypapai manírok, a hiperlassú mozdulatok és a parányi térhez mérten is rendkívül halk és monoton beszéd sem tudnak délceg, nagy formátumút tisztet kirajzolni az őrnagyból - és Rázga Miklós sem. És mivel Egressy darabja ha ugyan nem is szappan, de vastagnak akkor sem lehet mondani, így az idő legnagyobb részében nem nagyon érteni, hogy mire ez az iszonyatos szociodráma-igény, amit az előadás hangvétele sugall, amikor szocióról egész biztosan nincsen szó, és drámáról is csak a szó hollywoodi értelmében.

És valamennyi alakítás ezen félreértésből táplálkozik. A szerető, Viktor, akit Hajmási Dávid játszik nagy dühvel, egy átlag tinédzser érzelemkliséje marad. A lány, Emmi, Szvetnyik Kata alakításában a józan (és nem a tenyeres-talpas) parasztlányt illusztrálja tisztességgel, a cseléd ijedt, és ennek fizikai megjelenését Ahmann Tímea teljesíti, az őrnagy felesége pedig higgadt, tiszta, és ezt Juhász Réka jelzi is. Egy drámában, pontosabban egy dráma színházi előadásában ezeknek a karaktereknek emberré kellene válniuk és ütközniük kéne. Egy abszurd drámában már az is elég lenne talán, ha csak fel lennének nagyítva a konfliktusok, és a felszín gátlástalanul ki lenne játszva. De egy szappanopera megelégszik a primer figurákkal. A színpad viszont nem.

A népzenei kíséretet, amit tényleg élvezetesen húz Török Marianna, Szukits Éva és Krajcsovics Csaba, csak a népi hangulat megidézésének érdekében használja az előadás, és néhány felszínesen reaktív dalfoszlányon kívül nincs dramaturgiai szerepe. Ahogy Szili Péter három koporsóból felépülő játéktere is kijátszatlan marad végül, és hiába a kissé elemelt tér, minden két lábbal a földön jár benne.

Mindehhez képest az 1 óra 50 perc szünet nélkül nem csak hogy túlzás, de már-már túlkapás, ráadásul az előadás meg van győződve róla, hogy ő nem egy tucat szappanopera, hanem vaskos vérdráma. Közben pedig csak pukkannak a szappanbuborékok. Csak pukkannak és csak pukkannak.

_(2014. március 18.)_