Elsőre kicsit talán meglepődik a közönség is: itt tényleg csak négy srác fog tréninggatyában egy habszivacs-tatamin ezt-azt csinálni, de leginkább egymáson kúszni, mászni, kapaszkodni, ugrálni, és minden olyasmi dolgot véghez vinni, ami a test-test viszonylatba belefér. Van, hogy csak fogócskáznak, de főleg játszanak. A játékszabályok változóak, Pierre Déaux rendező pont úgy építi fel az aktuális játékszabályok megszületését, ahogy a homokozóban vagy a játszótéren kialakulnak: valaki bedobja, az megtetszik a többinek, egy ideig játszanak, aztán valaki kilép, a játék összeomlik, de minden kezdődik elölről. Ez persze nem direktbe megy, ahogy a játszótéren sem. Valahogy kialakul, és a rendező ennek a spontaneitásnak a szabályszerűségeit úgy tudja megmutatni, hogy közben a spontaneitás sem vész el a dologból. Ahhoz pedig, hogy emberek játszani tudjanak, alapvetően figyelem kell. Figyelni a másikra és egymásra, a közvetlen partnerre és a csapatra, a szabályokra és a célra. Ez a figyelem azonban csak akkor ér valamit, ha kölcsönös, és nem csak a játszók tekintetében, hanem az ott ülő nézők tekintetében is, tehát az „ötödik játszótárs” maga a közönség.
A közönség megnyeréséhez pedig a leggyorsabb út a humoron át vezet, a Face Nord humora pedig ugyanolyan minimál eszközökkel dolgozik, mint amilyen minimál módon közelít a cirkuszhoz is: finomra hangolt, infantilis fricskák és gegek következnek minden újabb felmerülő szituációból. Azonban egy nézés, egy eloldalgás, egy abszurdba hajló mozdulat csak akkor ér valamit, csak akkor él egyáltalán, ha mi is ott vagyunk, ez a ránk irányuló figyelem pedig meggyőzően állítja azt, hogy mi is játszópartnernek vagyunk tekintve. Ennek megfelelően az akrobaták olykor-olykor az első sor ölében kötnek ki, ha éppen nem toronnyá, híddá vagy óriássá alakulnak, esetleg incselkedő judo-táncot lejtenek.
Aki már próbált húsz kilóval fekve nyomó padon dolgozni, és próbált hasonló mozdulatot elvégezni egy húsz kilós élőlénnyel (praktikusan kutyával vagy gyerekkel), az tudja, hogy a különbséget zongorázni lehet. Egy folyamatosan mozgó, súlypontjait kiszámíthatatlanul variáló testtel szüntelenül keresni az összhangot és egyensúlyban maradni iszonyatosan nehéz, Fred Arsenault, Alexandre Fray, Mika Lafforgue és Sergi Parés pedig majd egy órán keresztül ezt teszik. A legtöbb játék alapszabálya, hogy egymáson kell maradniuk (mintha mondjuk lávába lépne, aki nem a másik testén át halad), és ezekből kerekednek aztán kisebb-nagyobb attrakciók. Kisebbre legyen példa, amikor valamelyikük ugrál az egyik hátáról a másikra, miközben a távolság ugrásonként nő, a nagyobbra pedig legyen az élő emberlegyező, ami lágy befejezése az addig főleg izomból dolgozó előadásnak.
Amikor szórakoztató színházról beszélünk, a legkevésbé gondolunk olyan előadásra, mint a Face Nord, miközben jóllehet másik színházi nyelven és hatásmechanizmussal, de ugyanolyan közérthetően szórakoztat, mint bármelyik prózai előadás, amelyet a klasszikus színháztól megszoktunk. Most már előbb-utóbb megjelenhetnének nálunk is az újcirkuszi társulatok. Igény biztosan lenne rá.
_(2014. február 21.)_
