Még ha a kérdések néha túl direkt, esetenként bumfordi formában valósulnak meg. A Csődör és a Kanca prológusa problematikus: erőltetettnek hat, hiszen ezek szerint minekünk is lovaknak kell lennünk, sokáig nem is érkezik feloldás erre vonatkozóan, ám az előadás maga fordul át egy ponton önreflexivitásba, bár mintha erről csak féloldalasan venne tudomást, ami némi színészi bizonytalanságra utal. Mintha a színészek nem lennének biztosak abban, hogy itt felvállalható, hogy ők nem a várban vannak, hanem egy színpadon, hogy ők több szerepet is eljátszanak, és így tovább. Pedig felvállalható, mi több, ettől – a színházi keret élő voltától – válik önmagán túlmutató, sőt politikus előadássá a Közellenség. Csak épp mintha egy kicsit tartana tőle – maga az előadás.
Pedig Vidovszky György rendezése nem fordítja ki a sarkából a (forma)világot, csupán a viszonylag kis játéktérben nagyszínpadi technikai gesztusokat alkalmaz, amitől lelepleződik a konstruktum, ám éppen ez jelzi a jelenlévők számára, hogy nem egyirányú a színpadon zajló közlés: semmi nem az, aminek látszik, csak annak játékváltozata. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne gondolkodni a felmutatott jelenségről magáról. Ugyan semmiféle konkrét párhuzamot nem látunk közéletünkre és a magyar mindennapokra vonatkozóan (bár nem nehéz meglelni az allúziókat), sőt a hatalom egyfajta (mi több: sokfajta) elrajzoltsággal jeleníttetik meg a színpadon. Az államot reprezentálja a sótlan és tájékozatlan fejedelem (Fillár István), az önmagán kívül látni nem képes Luther Márton (Bede Fazekas Szabolcs), a háttérben dolgozó machinátor kancellár (Őze Áron), a széltoló tronkai Vencel (Horváth Illés vásott, hiperaktív, rosszalkodó kamaszként ábrázolja) unatkozó őrszeme (Fillár István tipikusan olyan alattvaló, aki túl akarja teljesíteni gazdája elvárásait), aki nem is annyira gonoszságból, mint inkább időkitöltő szórakozásként megállítja Kohlhaast és lovait. Ez a casus belli, helyesebben az, hogy a hatalom visszaél hatalmával, és önkényesen hoz rendelkezéseket. Tulajdonképpen ez a helyzet eszkalálódik: Kohlhaas szolgáját megverik, a lovait munkára fogják, és amikor kiderül, hogy ennek semmi jogalapja nincs, még nekik áll feljebb. Kohlhaas nem is akarja elhinni, mi történik, majd – jó állampolgárként – a jogba vetett hitével száll harcba a jogtalanság ellen. Csakhogy nincs jogszolgáltatás – vagy mert nem foglalkozik a panasszal az illetékes, vagy mert elsikálják az ügyet. Az egyre elkeseredettebb panaszos – Horváth Lajos Ottó Kohlhaasa morális igazsága egy percre sem kérdőjelezhető meg – elmegy minden lehetséges fórumra, és mindenhol visszautasítják.
Így válik törvényen kívülivé, seregei élén megostromolja a városokat, és továbbra sem akar semmi mást, mint igazságszolgáltatást. A hatalom azonban hallani sem akar erről: diplomáciai-politikai eszközökkel akarják megoldani a kérdést, és ebben bizony jobbak, mint a józan paraszti ésszel gondolkodó Kohlhaas, akit ármánnyal (l.: titkosszolgálati eszközök, beszervezett ügynök, besúgó áruló etc.) sikerül rávenni arra, tagadja meg ígéretét, hiszen így a névleges igazságtétel mellett lehet statuálni a példát, és eltenni a "hazaáruló" Kohlhaast láb alól.
A négy oldalról nézőkkel körbevett játéktér (díszlet: Pintér Réka) egyrészt átlátható, transzparens közeget teremt az előadáshoz, másrészt néha nehézkes megvárni a fentről érkező "házat", kezelni a fémajtókat, ugyanakkor elég illúziókeltő is tud lenni, amikor Kohlhaas egy háztetőn ülve nézi az ostromlott várost. Cselényi Nóra korabeli viseletet egyszerűsítő, modernizált jelmezei, illetve Monori András songjai átélhető atmoszférát teremtenek a Magyar Színház színpadán (ahol a nézőtér is van), bár nem tudják elfedni a tér hiányosságait: a halkságot, a rossz akusztikát, a padlózat finoman szólva lepukkantságát. Az pedig, hogy az előadás kezdése után tíz perccel is még járkálnak az ember mellett a késők (van, hogy percekig állnak hátul, folyamatosan sugdolózva), meglehetősen nehézkessé teszi, hogy a láthatatlan láthatóvá váljék.
Az előadás ugyan problémaorientáltan közvetíti a történetet, valódi kérdések generálására is képes, ám némileg kezeletlenül marad a nézőpont kérdése, hiszen a sztorit elvileg a két ló elbeszéléséből ismerjük meg, ám ez a tény az előadás nagy részében irreleváns, nota bene, a köztük zajló párhuzamos szerelmi szálat kifejezetten érzékletesen adja át Losonczi Kata és Pavletits Béla kettőse, ám a konferanszié-szerep lötyög rajtuk. De a kérdőjel határozottan ott van a végén, sőt tételesen meg is vagyunk szólítva. Mondjuk, enélkül is felmerül az emberben: van-e, lesz-e, kell-e, nem kellene-e egy Kohlhaas Mihály? És: ki a közellenség tulajdonképpen?
A Közellenség a lázadás lehetetlenségéről mesél. Hogy ne legyen lehetetlen fellázadni olyan dolgok ellen, amelyekre a legmorálisabb válasz a lázadás.
_(2014. január 15.)_
