7óra7

Ali Taylor: „Szükségünk van történetekre”

Ali Taylor: „Szükségünk van történetekre”

2014. 01. 24. | 7óra7

*Ali Taylor*: Az imént az ügynökömmel (Debreczeni Júlia - a szerk.) beszélgettem, és azt mondja, nagyon tetszett neki az előadás, biztatni szeretne benneteket, hogy beszéljetek magyarországi színházakkal, vigyétek az előadást más színházakba, turnézzatok az előadással.

► Vannak ilyen terveink. Arra is gondoltunk, hogy gimis osztályokat hívunk meg, és feldolgozó foglalkozást tartunk az előadás után. Beszélgetni szeretnénk a darab által felvetett kérdésekről, problémákról. Elveszíteni egy szülőt, elég komoly problémát jelenthet egy kamasznak. Ez egy olyan dolog, amiről szerintünk jó volna beszélni.

Ali Taylor *Ali Taylor*: Nagyon nehéz lehet, ha éppen akkor veszítesz el egy szülőt, amikor előre kellene lépned az életben.

► A Puha pihe számunkra egyrészt a hirtelen felnőtté válásról is szól. Mi a véleményed az előadásról? Vagyis a mi interpertációnkról?

*Ali Taylor*: Az előadás fantasztikus. Az interpretációtok nagyon merész, bátor, színházi és ötletes. Jó érzés látni a darabomat olyan csapat színrevitelében, akik saját ötleteiket, magukat adták bele. Kifejezetten tetszett az üveges koporsó látványa. Nagyon leleményes. Meg a piros, fekete és fehér színskála. Tetszett, ahogyan Harriet végül levetkőzi a ruháit, mintha ő is egy selkie-hez (fókatündérhez, a szerk.) hasonlítana, ez is nagyon jó megoldás. Azt gondolom, hogy az egész előadás hihetetlenül erős és hiteles. Hittem nekik, hittem a játékukban.

Egyik kedvenc jelenetem, amikor Gussie, Callum és Harriet először találkoznak a tengerparton. Úgy érzem, sikerült megragadnotok a karaktereket, jól értelmeztétek a vicceket, a poénokat. Számomra átjött az, hogy ezek a rettenetes dolgok, amiket a fiatalok egymásnak mondanak, arra szolgálnak, hogy elrejtsék, amit valójában éreznek. Ez ma este átjött, és ennek nagyon örültem.

► Van olyan kedvenc jeleneted a darabban, ami kimaradt az előadásból?

*Ali Taylor*: Legtöbb feldolgozás elhagyja azt a jelenetet, amikor a selkie kijön a tengerből. Mert persze akkor fizetni kell egy újabb színészt, aki eljátssza a selkie-t. De főként talán azért hagyják ki, mert ez a jelent túl prózai interpretációja a mítosznak. Ha megmutatod a selkie-t, az azt jelenti, hogy a legenda valós. Szeretem ezt a jelenetet, mert átviszi a darabot egy másik, nevezzük mágikus realizmusba, amit nagyon szeretek. Kedvenceim Garcia Marquez művei, David Lynch filmjei, de olyanok is, mint például a Donnie Darko, melyek valami nagyon is reálisat mutatnak be, miközben átemelnek egy másik világba. A ti produkciótok nagyon is tisztába tette a valóság és a fantáziavilág közötti határt. Azt hiszem a néző számára is világos, hogy sok történet csupán a szereplők képzeletében létezik. És ők mindenáron hinni akarnak, hogy ne kelljen szembenézniük a valósággal. Ez a darab fiatalokról szól, akiknek szembesülniük kell az igazsággal, hogy tovább tudjanak lépni, és úgy érzem, hogy nektek sikerült ezt megfognotok.

A legfontosabb szerintem az, hogy mi, nézők, elhisszük-e ezeknek a fiataloknak, hogy nagyon szeretik egymást, és minden nehézség ellenére egymás mellett maradnak. Elhisszük-e, hogy Harriet megváltozik, és tovább tud lépni? Azt hiszem, ez a leglényegesebb dolog.

► Hogyan született a darab? Mi inspirálta?

*Ali Taylor*: A brit színházban nagyon erős hagyománya van azoknak a daraboknak, amik egy térben játszódnak, realisták, és a társadalmat érintő témákról, problémákról is szólnak. Én különösen szeretem ezeket a darabokat. Szerettem volna írni egy hasonló, saját darabot, amelyik inkább külső helyszíneken játszódik, és nem feltétlenül realista. Hogy a dialógusok egy része legyen nagyon is realista, de a cselekmény, a cselekvések nagy része legyen inkább álomszerű, költői. A bánat, a szomorúság egy olyan érzés, amit minden fiatal megtapasztal, amikor elveszít egy szülőt, nagyszülőt vagy valaki hozzá nagyon közelit. Én is veszítettem el családtagokat, ismerem ezt az érzést. Ebbe akartam mélyebben belemenni, és ezt akartam színpadon megmutatni.

A másik kérdés, ami foglalkoztatott, hogy mit jelent skótnak lenni. Az anyám skót, az apám angol. A skót emberek nagyon érdekes karakterek keverékei: a nők nagyon közlékenyek, többnyire extrovertáltak, a férfiak inkább introvertáltak, nem sokat beszélnek és nagyon komolyak.

Ebben a történetben Gussie az extrovertált, izmos, a vad, és Callum az, aki nagyon komoly, pedáns és fegyelmezett. Ezeket az erőket ütköztettem egymásnak, lássam, ki győz. Racionalizmus versus irracionalizmus. Ott van Callum, aki Londonba akar menni. Ez a valóság. És Gussie azt mondja, nem, én a fantáziavilágot választom. És közben mindketten változnak és változtatják egymást, belemásznak egymás szférájába.

Számomra ez érdekes, hisz így működik a társadalom is. Ahogy elkezdünk felnőni, feltesszük magunknak a kérdést, miben hiszek. És az lehet politika, család vagy bármi, egy adott ponton szembe kell nézni az igazsággal.

Puha pihe - Adányi Alex, Varga Ádám

► Beszélnél kicsit a címről?

*Ali Taylor*: A vatta (a cím szó szerinti fordítása) számomra többértelmű. Benne van az a fajta törődés, amikor arra használjuk a vattát, hogy sebeket ápoljunk. És ez kicsit olyan, mint amit a szereplők tesznek egymással. Kölcsönösen gyógyítgatják egymást.

► Hogy kerül a történetbe a selkie legenda?

*Ali Taylor*: Ez része a skót folklórnak, a skót történeteknek, noha elég archaikus. Vannak azonban gyermekkönyvek, melyekben mai napig szerepelnek a selkie-k. Valójában a selkie története gyakran szexuális. Általában egy halászról szól, aki egy gyönyörű nőre bukkan a tengeren, felveszi a fedélzetre, a nő elcsábítja a férfit, az meg elhagyja a feleségét, és az élete tönkremegy. Ebben a darabban arra használtam a selkie mítoszt, hogy a bánatot, a szomorúságot mutassam be. Ugyanakkor, bizonyos szempontból, szexuális elem is.

Annyira modern társadalomban élünk, manapság szinte mindenkinek van telefonja, mindenki rajta van a világhálón, sokat tévézünk, így sokkal inkább hallunk például A gyűrűk uráról, mint népmesékről. Talán a színházcsinálók azért nyúlnak előszeretettel a mítoszokhoz, mert ezek nagyon jó metaforák.

Szándékosan hagytam nyitva azt a kérdést, hogy mit láttak a fiúk. Ha romantikusak vagyunk, úgy döntünk, testet láttak, az anyjukat. Ha realisták akarunk lenni, akkor egy bóját vagy hínárt.

► Mi úgy értelmeztük, hogy a legendát Gussie építi fel magában, magának. Ő az, aki mindenképp, mindenáron hinni akar ebben, hiszen a jelen valósága, az anya elvesztésének gondolata elviselhetetlen lenne számára.

Puha pihe - Adányi Alex *Ali Taylor*: Callum mondja egy helyen: „Ha a világ holnap újrakezdődne, és benne ugyanúgy meglenne mindenki, de senki nem mondaná, hogy van isten, mitől jutna egyáltalán eszedbe, hogy létezik?” Ugyanez vonatkozik a mítoszra is. Ha senki nem mesélte volna? Szerintem a színház történetmesélésről szól, a darabban a szereplők is erről beszélnek. Arról, hogy miért van szükségünk történetekre. Miért hiszünk a történetekben? Miért megy az ember színházba, és miért hiszi el embereknek, hogy ők valójában azok, akiknek állítják magukat. Én azt gondolom, azért, mert szükségünk van történetekre.

► Melyek azok a szerzők, akik nagy hatással voltak rád?

*Ali Taylor*: Szerintem Harold Pinter az egyik legjobb szerző. Ő nagyszerű példa arra, hogyan kell színpadnak írni. Minden sora aktív. Csodálatosan használja a teret is. Szövegei metaforikusak és költőiek. Beckettet is szeretem. Ő is egy színházi író. Meg az ír szerzőket is. Mitikus történeteket írnak, történeteket a nyelvről. Ott van például Conor McPherson. És Caryl Churchill. Egy német cikkben tévesen azt közölték le, hogy az anyám. Azóta többen is rákérdeztek, volt aki csalódott, amikor megtudta, hogy az anyám tanárnő és nem híres. Churchill nagyszerű író, darabjai többrétűek, fantáziadúsak és társadalomkritikusak. Sokan című kétszereplős darabja szerintem zseniális. Egy fiatal férfi, bohócként számtalanszor újrateremti az idősebb férfi számára a fiút, akit az elveszített.

► Hogyan lettél drámaíró?

*Ali Taylor*: Fiatalkoromban tudós szerettem volna lenni, de nem voltam elég jó. Aztán újságíró lettem. 5 évig dolgoztam újságíróként, de mindig is kreatívabb munkára vágytam, az újságírás nem túl kreatív munka. Elmentem egy kurzusra a helyi színházba, és az felnyitotta a szemem. Ott fedeztem fel, hogy a színház mennyire izgalmas. Szeretek együttműködni, együtt dolgozni különböző emberekkel. Szerintem így jobb eredményeket lehet elérni. Ezért is vagyok drámaíró nem pedig prózaíró.

A történetmesélés számomra egy nagyon izgalmas dolog. És élő, a közönség azonnal reagál. Azt hiszem, mindannyian ezért csináljuk.

► Mit gondolsz, milyen szerepet tölt be manapság a színház? Vagy mi lenne a feladata?

*Ali Taylor*: Szerintem a színház nagyon fontos. Érdekes ma Magyarországon erről beszélni. Vagy a kormány szerepéről. Úgy tűnik nagyon nyomasztó, hogy a miniszterelnök ellenőrzést gyakorol az állami műsorszórók, sajtó fölött. Ilyen helyzetben – ez Nagy-Britanniában is hasonlóképpen működik –, amikor az emberek könnyen a média befolyása alá kerülhetnek, a színháznak igen komoly feladata, hogy aktuális témákról beszéljen. Ezt metaforikusan, a közönség bevonásával kellene tennie, megpróbálva változtatni egy kicsit a dolgokon. Nem hiszem, hogy a színház meg tudná változtatni a világot, de egyének életét viszont igen.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr687996551

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása