7óra7

„...és nem látta senki”
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

„...és nem látta senki”

2014. 01. 06. | 7óra7


Az alaphelyzet (melynek Eberhard Streul a kiötlője, ő írta az eredeti drámát, amit Parti Nagy átdolgozott) egy a színpadon pakoló kellékesből indul ki, aki munkája legközepén – amikor a munkatársai már elmentek a színházból – észreveszi, hogy az üresnek hitt nézőtér soha nem látott teltházat produkál. Csak éppen előadás nincs, amit nézzenek. Így némi huzavona után, az eleinte halálra rémült színpadi szertáros elmesélni az életét, amiből megszületik egy előadás – ez egy rendkívül játékos és lehetőségekkel teli alapozást eredményez, amihez az előadás során mindig vissza-visszatérünk. Nem kevéssé emlékeztet ez bennünket Józsa Imre Hamlet helyett című mondrámájára a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában. A két színpadi alkotás közötti különbség – természetesen a konkrét eseményeken, szövegen kívül –az, hogy míg Józsa a történetekből, az elmesélt sztorikból bontja ki karakterét, felhasználva a nézők beavatottá tételének kissé misztikus lehetőségét, addig Kern a kellékesből, egy szinte az egész életét leélt emberből indul ki – így a hatása is más: utóbbit némileg bensőségesebbnek, összességében keserűbbnek érezzük.

Kellékesünk teljesen hétköznapi karakter, hiszen problémáin mindenki átesett már (gondoljunk itt például az olyan eseményekre, amik nem úgy sikerülnek, ahogyan azok el lettek tervezve, hogy gyermekével nem találja a közös hangot stb.). És ahogyan sokan, ő is abban a hiszemben volt, hogy jó úton jár: az isten is kellékesnek teremtette – tekintsük ezt a foglalkozást jelképesnek –, hiszen színésznek biztosan nem alkalmas, nem világot megváltani született, nem hívatott sokra. Hiszen ezzel a magyarázattal kényelmesebb az élet, majd csak eltengődik valahogyan – lehetőleg inkább jól – sziszifuszi, figyelemelterelő pótcselekvéseivel. Pedig, ahogyan azt Kern játékának kettőssége is tükrözi – öniróniájának, cinizmusának köszönhetően egyszerre komikus és tragikus, hiszen gond nélkül figurázza ki önmagát, de a vele történtek (összességében az, aki lett belőle) inkább sajnálatot, együttérzést váltanak ki, hiszen belül össze is van törve –, többre vágyna, és az a mondat, hogy ő nem hivatott többre, önbecsapás, és nem realitás, ahogyan azt elhiteti magával.

A kettősség az előadás egészét tekintve válik különösen magával ragadóvá: míg a kellékes azt meséli, miért nem lenne olyan jó a színpadon, mint azok, akiket kiszolgál, addig személyes történeteiből egy színházi szempontból igencsak komoly, és elismerésre méltó játékot varázsol elénk, amely hihetetlen éleslátásról, annak bemutatásra szolgáló tehetségről és színészi eszközök, a nézőkkel való kapcsolattartás széles tárházáról árulkodik. Ez elsődlegesen Kern András játékának köszönhető, aki, mint egyfajta harmadik személy irányítja ezt a két személyiségre szakadt embert. Pillanatok alatt vált hangulatot, érzékenységének és figyelmének köszönhetően képes szellemesen reflektálni a nézői reakciókra és a környezetre (ami az első előadáson szinte felélhetetlen készletnek bizonyult, lévén, hogy a bemutató szabadtéren játszódott), improvizál, rögtönzésnek hatóan valósítja meg Király Attila ötletes, és mindig újat hozó mozdulatait, és ami a legfontosabb: minden mondatának érzi a tényleges súlyát. Pontosan tudja mikor, hol a határ, és a személyes, őszinte csalódásokat nem próbálja meg vicc tárgyává tenni, megfelelő komolysággal kezeli és közli őket, így az emberség és a valódiság határán belül azok meghatóak. Bármennyire is az ellenkezőjét kommunikálja kifelé, érződik rajta, hogy belül nem röhög magán, elképed saját szerencsétlenségén, ugyanakkor képes tudomásul venni ezt a fajta félnótásságot, mely bármennyire is lenézést válthat ki, rendkívül nagy bölcsességről árulkodik, hiszen érzi saját tragédiáját, élete végére képes lett szembenézni vele. Csak már későn.

Így tud a befejezés nemcsak megható, de szívszorító is lenni. A kellékcsillaggal (Iványi Árpád színpadképe a jägermeisteres üvegtől a hamleti koponyán át Willy Loman bőröndjeiig tökéletes kiszolgálója Kern játékának) együtt a kellékesnek is leáldozott, mégha csak szimbolikusan is. Érdekes, hogy ezt is éppen egy kellék jelzi: a foglalkozása végez vele, ami – mint kiderül – tévút volt. Mert tegyük fel, fizikailag még tovább él, de milyen lesz az a következő pár év, amit egy olyan életben kell lehúznia, amiről pontosan tudja, hogy nem az övé? Valószínűleg őrjítően reménytelen. Ő pedig egyedül hal meg, hiszen – ahogyan a rengeteg utalás is jelzi –: mi ott sem voltunk, a nézőtér a darab valóságában üres volt. Talán régi ismerősök vagyunk, akiknek tartozott egy vallomással, vagy csak a vágyott nézők, hiszen ez az ember – ahogyan az egész játék is bizonyítja – színésznek született, és egész életében csak ezt akarta (volna) csinálni. Végül most megkapta, és ez volt életének legjobb alakítása, csak kár, hogy nem látta senki (ahogyan Mel Brooks mondja Frederick Bronskiként a Lenni vagy nem lenni című klasszikus amerikai vígjátékban). De ha mégis látta valaki, akkor az biztos nem követi el ugyanazt a hibát, mint a kellékes, és nem fogja élete talán utolsó éveit annak az érzésnek keserű árnyékában tölteni, hogy az előzőek értelmetlenek és semmilyenek voltak. Persze ezt úgy is el lehet kerülni, ha egyáltalán nem foglalkozunk az egésszel. Csak akkor senki ne mondja azt, hogy megható volt az előadás, és együttérez.

_____________
Az írás a Balatonföldvári Szabadtéri Színházban, 2008. június 28-án látott előadás alapján készült.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr708003681

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása