Persze, nem láttam a Vidám Színpad akkori előadását, az akkori és a mostani Straub Dezső között, feltételezem, nem nagy a különbség. Mondjuk Gálvölgyi János és Harsányi Gábor között tudhatóan van különbség, szóval mégsem teljes értékű a replika. És tényleg nem, mert ahogy az akkori képeket nézem, Bakó József még díszletet tervezett az 1989-es előadáshoz (gondolom, azt nem kellett utaztatni), a 2013-as változatban már annak csak a torzója van. Igaz, ettől a Westminster Hotel egy alacsony kategóriájú esztéká várójának tűnik, nem egy felsőkategóriás szállónak, bár a szereplők sem a politikai elit tagjainak, hanem skizofréniai kezelésre ácsingózó pácienseknek mutatkoznak. (Megjegyzendő, hogy a rendezőn kívül a színlap egyetlen közreműködő alkotót sem szerepeltet, így eme produkciónak díszlete, jelmeze, zenéje, magyar szövege nem volt, hanem egyszerűen _lett_. Valahonnan. Valaki által. Valahogy.)

Szóval azt akartam írni, hogy nem változott semmi 1989 óta, amikor a Vidám Színpadon bemutatták Ray Cooney Délután a legjobb című könnyen felejthető bohózatát (a nálunk világhírű A miniszter félrelép "előzménydarabját", amelyben a főbb szereplők, a nagytermészetű miniszter és a hülye titkára ugyanazok), és utánanézve látom, hogy változott: rosszabb lett. A Bulvárszínház előadásával nem az a baj, hogy bulvár a darab, vagy hogy a Magyar Televízió archívumának soha ki nem kopó, ám muzeális szakmaiságú vitézei játsszák, hanem hogy nagyon rosszul. Szégyenteljesen rosszul.

Hogy a szégyen kié, az enyém-e, aki lesütöm a szemem, amikor látom oldalazni a színészeket a súgó felé, amikor észlelem, hogy elfelejtett bejönni, amikor feltűnik, hogy végszóképtelen a társaság, vagy azoké-e, akik ezért a teljesítményért pénzt kérnek az emberektől, jó kérdés. Bár nem is kérdés, mert a színpadon tevékenykedők nem látszanak szégyellni magukat, a nézőtéren ülők egy része pedig hangos hahotával kíséri a történéseket. Meg vagyok győződve arról, hogy sokan azon nevetnek, mennyire ciki, amit látnak, de biztosan sokak számára valóban vicces a színpadon látható műsor.

Hogy miért nem esik a nézhető kategóriába _sem_ az előadás? Egyrészt a gátlástalanság miatt, amellyel a színészként tevékenykedő iparosok a szituációkat kezelik. Ugyanis nem mindegy, hogy a nézőket belülről vagy kívülről röhögtetik – és a szereplők (elsősorban Harsányi Gábor) nem a darab interpretálásában, hanem az öncélú poénkodásban utaznak. Kivételnek tűnik Fodor Zsóka, akinek még valami elképzelése is van a prűd, erkölcscsősz vénkisasszony munkáspárti képviselőnőről, ám mivel kollégái rendre lemaradnak a végszóval, ő is képtelen rendes munkát végezni. (És tényleg nem szeretnék beletaposni senki lelkivilágába, de Nyertes Zsuzsa – akinek naivaságától alkatilag idegen a miniszterné szerepe – elképesztő kihívásokkal küzd a mássalhangzók kiejtése terén, mintha egyszerre selypítene és raccsolna, bízom benne, csak valami vis major eredménye, hogy ilyen állapotban színpadra kellett lépnie.)

Straub Dezső rendezőként tévés kabaréjelenetként és nem színházi előadásként kezeli a darabot, munkássága leginkább a darab közlekedésrendészeti lebonyolításában érhető tetten, ám instrukcióit rendre nem sikerül betartani, ezért jöhet ki meglepetésszerűen a fürdőszobából az, aki korábban kizárta magát az egész szobából. Ilyenkor szokták tanácsolni, hogy ne keressem a logikát az ilyen darabokban, de mivel sajnos a műfaj legfontosabb kelléke a precizitás, kénytelen az ember adni a kicsire is. Vagy legalább a nagyra. Egy kicsit. De a lényeg: ezek a figurák _emberek_. Attól lesz humoros a darab, hogy emberekkel történik meg ez a sok valószínűtlen dolog. Ha a színész lemászik a szerepéről, ráadásul az előadás elejétől a végéig önmagától leválasztva a figurát van jelen, akkor nincs jelen. Akkor nincs mi vele történjen. Akkor nincs alak, karakter, nincs honnan és nincs hová. Minden csak öncél és csak jelenidejű.

Szóval szórakozni nem lehet ezen az előadáson, kiröhögni lehet, sőt igazából mást nem lehet csinálni. Látom, az előadás végigjárja a magyar művelődési házakat, amelyek ezzel csalogatják a színházi élményre éhes közönséget. Hát, hazudnak: ez nem színház, hanem egy monstre Szeszélyes évszakok-jelenet, a rosszabbul sikerültek közül. Megnyugtató azért, hogy a szünetben nagyobb tömeg távozik az előadásról, szerencsére sokan nem viselik el, hogy a gatyaletolás művészetét minden méltóságtól mentesen celebrálják. Persze: az ízlés nem vitatéma, és tényleg, ami nincs, arról valóban felesleges vitatkozni.

Az 1989-es Vidám Színpad ma halott, ahogy ez az előadás is halott, az első pillanattól az utolsóig. Csak nem vettük még észre.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2013. szeptember 7.)_