A társulat harmadik előadása, A sehova kapuja volt a Pintér Béla és Társulata retrospektív második állomása – az első produkciójukat most nem vették elő, az előző KO-blogból tudható, mert "elmúlt felette az idő". Gyorsan szögezzük le, hogy efelett nem járt el az idő, sőt. Ami persze öröm, mert van abban valami lenyűgöző, hogy egy majdnem napra pontosan tizenhárom éve bemutatott, és az elmúlt öt évben viszonylag keveset játszott előadás ennyire eleven és élő, másfelől meg mégiscsak nyomasztó, hogy a felvetett probléma nemhogy nem oldódott, hanem inkább mélyült.

Koltai Tamás, a mostani Kritikus Óra moderátora egyből rá is repül az eltelt időre vonatkozó kérdésekre, és megtudjuk, hogy A sehova kapujában egy betűt nem írt át Pintér Béla, minden ugyanúgy van, ahogyan anno. Egy változás történt csak: a főszereplő Andris szerepét Hernádi Csaba helyett Friedenthal Zoltán játssza. Aztán az a kérdés, hogy mennyire aktuális most az előadás – hősünket a megfelelően kiszolgáltatott pillanatban magához láncolja egy hitgyülekezet, egy szekta, akik meglehetősen sajátosan olvassák a Bibliát és értelmezik a világot, attól kezdve pedig kalap-kabát: csak a csoportvezető Gyuri által jóváhagyott tartalmak hagyják el Andris száját (csak gyorsan, slágvortokban a sztori) – szorosan összefonódik azzal, hogy mennyire csinálná meg Pintér ma másképp ezt az előadást, mennyiben írná meg máshogyan.

Ebből a szempontból egyébként érdekes lehet végignézni ezt a retrospektívet (ilyet színház esetében amúgy sem nagyon szoktak tartani, mivel nagyjából lehetetlen tizenöt év távlatából előkeresni előadásokat, szóval kivételes, hogy ez most van), hogy egyértelműen láthatóvá válnak visszatérő motívumok, többször használt elemek. Koltai ezek közül kiemeli a népdalgyűjtő figuráját, a néptánckört, illetve magát a népi vonulatot, a színpadon megjelenő színikritikus-kritikát. Pintér sokszor beszélt máshol a "céltábla nem lő vissza" elvéről, azt hiszem, ez az első előadása a társulatnak, amiben úgy gondolták, hogy nagyon is visszalő – Koltai viccesen sérelmezi is, hogy ő még nem esett áldozatául egy ilyennek sem. Ez valahogy úgy hangzik, hogy az már valami, ha valakit a Pintér Béla és a Társulata metsző iróniával színpadra tesz.

Az a jó ebben a beszélgetésben, hogy megfelelő arányban keverednek benne a kulisszatitkok és érdekességek, a szakmai észrevételek és tartalmi eszmecserék, valamint a társulat történetét illető áttekintés. Koltai szerint például túlságosan karikatúraszerűen van ábrázolva a Thuróczy játszotta pap, Pintér itt finomít picit, aláírja, hogy nagyvonalúan lettek megjelenítve bizonyos tulajdonságok, de a kritikus által használt kifejezés azért túlzás – vér szerencsére nem folyik, mindketten megállapodnak valahol középen. A nézők szerint viszont működik a figura, felidéz ismerős vagy ismerősnek tűnő gondolatokat, érzelmeket és valaki meg is állapítja, hogy tulajdonképpen ez számít, hogy lehet hozzá kapcsolódni.

Visszatérve egy korábbi kérdésre Pintér azt mondta, hogy ma nyilván máshogy dolgozná fel a témát, máshogy írna meg részeket, hiszen sokat fejlődött és tanult az évek során, a társulat sokkal inkább szövegcentrikus produkciókat hoz létre. A közönség – valaki nem is annyira finoman – rárepül a szektások narancssárga színére, hogy ez mennyire tudatos, direkt. Pintér azt feleli, hogy egyáltalán nem az, de vállalja – és Koltaival egyet is értenek abban, hogy az a közeg, amit az előadás bemutat, a rengeteg hazugság, a másnak mutatjuk magunkat, mint akik vagyunk, hogy elvek mögé bújunk, mert úgy könnyebb, szóval ezek ma is létező kérdések és problémák, sőt. Ma talán kevésbé tűnik kivételesnek az előadás – ahogy Koltai szavaiból kiveszem, a bemutató idején nagyon is az volt, talán nem véletlenül válogatta be saját, az elmúlt 50 év legfontosabb előadásait tartalmazó listájába –, ami nem azt jelenti, hogy nem működik, nagyon is, csak az előadás által felvillantott problémák ma már nagyon is szerves részei mindennapjainknak. És bőséggel lenne róluk mit beszélni.

Valamennyire mindenképpen ünnep ez, mégiscsak tizenöt éves lett Magyarország egyik legmeghatározóbb független színháza, közben van ebben valami kesernyés íz is. Hiszen ha azt vesszük, hogy a társulat minden előadása egy dologban megegyezik: mindig van benne valami aktuális kérdés vagy probléma, akkor nem túl biztató, ha a végére kiderül, hogy ezek a produkciók semmit nem vesztettek érvényességükből. Ez Pintérék színházcsinálási képességeit dicséri, ellenben a mi változó- és fejlődőképességünket aligha. Azért mindenképpen érdemes részt venni a retrospektíven, hogy az ember lássa: mi történt nálunk az elmúlt tizenöt évben.

(2013. december 8.)