Nem biztos, hogy holtomiglan-holtodiglan. A műsorfüzet (a dramaturg, Ari-Nagy Barbara szerkesztette) hosszan szól arról, hogy G. B. Shaw, a Pygmalion – a My Fair Lady prózai alapműve – szerzője elvágta a történetet, de az utószóban megírta hősei sorsát: eszerint az egyszeri utcai virágáruslány, Eliza, miután átmegy Higgins professzor személyiség-átalakító fonetikakurzusán, Freddy Eynsford-Hill oldalán leli meg a boldogságot. A musical szerzője, Alan Jay Lerner azonban úgy gondolta: Shaw nyilvánvalóan téved: Elizát és Higginst egymásnak teremtette a sors. Béres Attila rendezése Miskolcon nem foglal állást a kérdésben, noha nem hagy kétséget afelől, hogy a két ember soha nem lesz egymásnak közömbös. De egy hajszál elválasztja a záróképben a két arcot egymástól, és lehetséges, hogy a beteljesülést jelentő csók sosem csattan el. Mert nem biztos, hogy csattanhat. Mert bár egymás nélkül nem, lehet, hogy egymással sem. És ez annyira emberi.

Tehát tulajdonképpen ránk van bízva, mit kezdünk ezzel a történettel, amelyben a nagyszájú, hebrencs, felvágott nyelvű leányzó és a munkaalkoholista, sehallselát, a konvenciókat magáról levető professzor gyúrja egymást (hiszen az csak a látszat, hogy egyirányú a tanítás). Nagyszerű, hogy sem Eliza, sem Higgins nem érzelemvezérelt bábukként, hanem emberként viselkednek: a Czakó Julianna által összetetten, kitett érzelmekkel, láthatóan téttel játszott lány ösztönvezérelten karmol és mindenáron visszafelesel. Harcol. Küzd. A mindennapokért, az életéért. Görög László Higginse végtére is nagyon hasonlít hozzá: vad és rövidlátó, bár szinte mindent tud. És mégis. A színész a prózai énekléssel, a kicsit Humphrey Bogart-os (Játszd újra, Sam!) mozgással, a szúrós nézéssel kicsit, csak lehelletnyit brechtivé teszi a figurát. Nem játssza a kézenfekvő "a sziklaszív érző belsőt takar" karaktert (ezt a megközelítést Nádasy Erika Pierce-néje teszi a magáévá szinte szavak nélkül, mégis ellenállhatatlanul, jelezve, hogy ő bizony nem is annyira titkon féltékeny az ő professzorára), hanem elvei mentén él. És ebből kimozdulni nehéz. Föl sem ismeri, hogy Eliza és közte van valami, és ez a számára nem póz. Mindketten őszinték és mindketten magukhoz akarnak hűek maradni.

Talán azért működik valóban jól ez az előadás, mert minden figura önazonos: az életet szegényen és gazdagon is nagykanállal habzsoló svihák, Eliza apja, Alfred P. Doolittle (Szegedi Dezső komoly munkával teszi a Higgins-házban történő látogatása alkalmából előadott beszédével betetőzően magával ragadóvá a kissé groteszkre rajzolt, kedvesen önző és élvhajhász karaktert) csakúgy, mint a rózsaszín felhőkben bociszemekkel várakozó Freddy Eynsford-Hill (Rusznák András megmutatja az elkényeztetett zsúrfiú mögött a kitartó hit igazságát), vagy Higgins anyja, aki, úgy tűnik, a társasági életből kiiratkozó fia különcségével megtanult elfogadni másokat olyannak, amilyenek (Kerekes Valéria játékában a női összetartás és az anyai szeretet egyaránt érvényre jut). A dramaturg és a rendező érzékelhetően belenyúl Ungvári Tamás prózafordításába, közelebb hozva a kifejezéseket, G. Dénes György dalszöveg-magyarítása pedig enélkül is jól működik, bizonyítva, hogy még a "csudijó" sem modoros, ha úgy van rendezve, hogy ne hangozzék annak. Lőcsei Jenő koreográfiái sem modorosak: szellemes, friss, nincs tűzijáték és fényorgia ötpercenként, ellenben emberek vannak. Jól alájuk játszik az érezhetően kedvvel teljesítő zenekar is, Philippe de Chalendar karmester képes időben felrázni a muzsikusokat, ha egyszer-egyszer kicsit nyúlni kezd a hangzás.

Szóval itt nem modoros semmi – ami a My Fair Lady lehetőségeit tekintve önmagában elismerést érdemel –, sőt a rendezés lazasága még a national tobaccoshop jogos fricskájának említését is elviseli, bár blöffgyanús a dolog, de Pierce-né nemzeti árukat preferáló mondata már stílben is a helyén van. Ez a lazaság valójában nagy fegyelmezettséget és perfekciózus kivitelezést takar, amiben vannak ugyan kijátszatlan vagy leegyszerűsített helyzetek (leginkább mintha a Pickering ezredest játszó Szatmári György lenne picit légüres térben, állandóan a színpad jobb oldalán üldögélve Horesnyi Balázs fehér, papírérzetű szaloniroda-díszletében), de az előadás humora jól működik, és a nyíltszíni taps is megérdemelten csattan. Viszont Béres nem megy mindenáron a hatásra: van több olyan szám is, amely után nincs kitartva a tapsra várás, mert nem illik oda. Ez a mértéktartás jót tesz az előadás eleganciájának.

Mert összességében ez egy roppant elegáns produkció, egyszerre Elizáé és Higginsé, a szív és az agy, a hatás és a tudás kiegyensúlyozza egymást, miközben nagyszerűen szórakozunk, és napokig fütyüli az ember, hogy "nem kell más, csak egy albérlet". My Fair Ladyből sem kell más, ez a könnyen szerethető előadás pont nagyon jó.

_(2013. november 27.)_