Lehet még beszélni a Héja Domonkos vezette, érzéki, indulatos, egyszerre erőteljes és lágy zenekarról, akik egészen sokszínűen és részletesen szólaltatják meg mind Vajda János, mind Bartók Béla zenéjét. Héja vezénylete észrevétlenül ültet rá minket a zenei hullámokra, érzékeny figyelmet tanúsít minden hangjegy és zenei mozzanat iránt. Ebből a szempontból élmény a produkció. (Egyedül az róható fel, hogy a zenekar néha könnyedén elnyomja az énekeseket – ami vélhetően akusztikai probléma, az Erkel színpadán vannak olyan pontok, ahol bármilyen zenekari erő könnyedén áténekelhetőnek tűnik.)

És élmény Bretz Gábor és Mester Viktória a Kékszakállú és Judit szerepeiben nyújtott fegyelmezett, egymás iránt nagy figyelemmel bíró színpadi jelenléte, valamint pontos, összhangban, egységként működő énekesi teljesítményük is. Bretz vélhetően sötét titkokkal teli Kékszakállú, Mester pedig mindenek felett kíváncsi Judit, viszonyuk még akkor is élő, ha közben meglehetősen egydimenziós – a férfi megfejteni való, bonyolult valaki, a nő pedig csak azért van, hogy ezt a megfejtést véghez vigye, mondhatni, alárendelt szerepben. De ez aligha kérhető számon az énekeseken, mert még így is messze az előadás egyetlen gondolatcsíráját dobják be a levegőbe.

Galambos Péter rendező ugyanis egyáltalán nem használja viszonyukat, rendezése jobbára egy bölcsészeti miniszeminárium, aminek felfejtéséhez minimum egy színház- és egy művészettörténeti enciklopédia, egy szimbólumokat és azok értelmezési lehetőségeit boncolgató esztétikatankönyv, egy hermeneutikai szakkönyv, meg még pár kilónyi, szakszavakkal nagyon bonyolult nyelvtani szerkezetek és latin szavak kíséretében teletöltött papiros szükségeltetik – persze nem árt, ha a latin mellett egy-két ógörög szó is felbukkan benne. Konkrétan: a herceg hivatalnoki öltözékben, Judit kisestélyiben, mint régen látott vendégek, illetve, mint kufircolni készülő titkos szeretők érkeznek a kéróba, illetve a várba, ami egyszerre tűnik középkori kastélynak és azték templomnak, mindez persze egy süllyedő Bábel-tornyában történik, ezalatt a háttérben fel-felsejlő festményen egy lány tekintget ki egy ablakon, különböző enteriőrökkel körítve, a kinyíló ajtók dossziék, iratok, a kulcs egyszerűen a nyitás gesztusa, a bútorok kartonból vannak, a végén meg a herceg hozzácsapja Juditot a többi fogvatartott nőjéhez, miután fehér szalaggal mumifikálta.

Gondolom, arról szólna ez, hogy férfi és nő nem értik egymást, meg talán valami elnyomásról. Gondolom, mert Galambos rendezésében annyi a konkrétum, mint három hónapos kisgyerek szájában az értelmes szó, és még ennél is kevesebb a nézőkkel számoló színpadi gesztus, vagy egyáltalán a következetesen, valamilyen gondolat mentén felbukkanó színházi mozzanat. A produkció úgy vállalja túl magát, mintha ezzel a bizonyos három hónapos gyerekkel valaki azt akarná kimondatni két bájmosoly között, hogy empiriokriticizmus. Arról nem is beszélve, hogy az a gondolat, illetve közhely, hogy férfi és nő nem értik egymást, mégiscsak vékonyka ehhez az agyoncsavart formához, nagyon hatásosnak tűnik, de kong, mint az Erkel nézőterének hátsó szekciói.

Egyébként jól néz ki a rendező által tervezett díszlet, tényleg nagyon sokrétűnek hat, mesterien blöfföli önmagát egyik látványból a másikba, gondosan ügyelve arra, hogy az ember egy megveszekedett konkrétumot se tudjon előkotorni belőle. Az előadástól nagyon is idegen módon konkrétak és precízek a Kárpáti Enikő tervezte jelmezek, amelyek különösen az első részben, a Mario és a varázsló során hoznak elképesztően széles skálán konkrét figurákat. Amúgy ha elvont művészetelméleti blöffről van szó, akkor A kékszakállú herceg vára kismiska az azt megelőző produkcióhoz képest.

Cipolla cirkusza templom, ő maga valami Jézus-sámán egyveleg, nézői meg hívők, ráadásul nem emberek, hanem popkult-hősök: filmszereplők, rajzfilmfigurák (itt van Superman, C3-PO, Joker, három csúcsfej, a Men in Blackből szalajtott testőrök – lehetetlen felsorolni a repertoárt), hallgatják a varázsló mágiáit, aki adott ponton kiszúr egy fehér ruhás embert, Mariót (és ha már hősök: nem értem, miért nincs Super Mario jelmezben...), megbabonázza, elhitetve vele, hogy ő a szerelme (konkrétan Angelina Jolie-maszkba bújik, és most hagyjuk, hogy Tomb Raider is ott van a színpadon – a játékból készült film címszerepét, ugye, a színésznő alakítja), Mario ezen felbuzdulva széknek dönti a varázslót, megfekteti, majd amikor ráébred tettére, hirtelen, drámai csúcspontra fittyet hányó súlytalansággal előránt a semmiből egy stukkert – nyilván mindenkinek van egy –, lepuffantja Cippolát, aki azonban szerencsésen túléli a merényletet.

Nagy Ervin látványra ad valamiféle szappanoperai drámát Mariónak – mást nem nagyon tehet a színész, kapaszkodói érezhetően nincsenek a színpadon –, Bretz Gábor meg leemeli a polcról a hatalmaskodó zsarnoki nagyúr Hókuszpók-szerű figuráját, és a lehetőségekhez mérten viszonylag ízlésesen (tény, hogy a sámános-jézusos megjelenés nem könnyíti meg az énekes dolgát), alig hallhatóan színpadra állítja Cipollát. Nem lehet tudni, kik ezek az emberek, mi közünk hozzájuk és bár alapvetően nagyon szimpatikus ez a kortársi köntösben tündöklő dupla-opera, jobbára ez csak formai póz annak elfedésére, hogy az alkotók közül senkinek - vagy legalábbis alig valakinek - volt elképzelése arra vonatkozóan, mit is kéne kezdeni ezekkel a művekkel.

Még ezt a formai nagyvonalúságot is sikerül két zárógesztussal felülmúlni: az első rész végén Mario, a második rész végén meg Kékszakállú ocsúdik fel álmából (utóbbit egy ismeretlen nő, valami nagymama- vagy cselédlányszerűség ébreszti). Szóval megnyugodhatunk, mindez csak valami rossz álom volt vagy tévképzet, el lehet felejteni, fel lehet ocsúdni.

Persze vannak elismerendő mozzanatai a produkciónak, de az mindenképpen megdöbbentő, amilyen nagy ívben nem törődik az Erkelt újranyitó népoperai eszmével – miszerint ez az intézmény mindenkihez szólni akar, az emberekhez elérhető közelségbe hozva a dalszínházat. Ugyanis ennél távolabbra aligha lehetne vinni.

_(2013. november 12.)_