7óra7

A Schneider úr meggyőződése
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

A Schneider úr meggyőződése

2013. 10. 14. | 7óra7

Pedig a színház megnehezíti a maga dolgát. Ugyanis a kaposvári színház nézőterének örömteli felújítása során nem igazán vették figyelembe, hogy itt színháznézési tevékenység zajlik. Ennek érdekében ugyanis szokás szerint fél széknyivel el vannak csúsztatva a sorok, hogy a színpad alsóbb régiói is láthatóak legyenek, különösen az alacsonyabb növésű nézők számára lenne fontos ez (akik talán a lábtartó lécek megszűnésének sem örvendenek). De a magasabbak számára sem hátrány, ha nem kell végig kihúzva ülni. E színházban azonban mintha Hippolyt lenne az iskolamester, aki nem bánná az egyenes hátakat, ugyanis _nincsenek_ (vagy legfeljebb negyedszéknyivel vannak) elcsúsztatva a sorok, így a színpad egy részét az előttünk ülők takarják. Ennek következtében a nézőtér mindvégig vagy nyújtózkodik, vagy jobbra-balra dülöngéléssel próbálja a fejek közti szüneteket megtalálva a színpadot belőni.

Hippolyt, a lakáj - Czene Zsófia, Karalyos Gábor

A színpadon igen nagy szoba látható, a világítás, a színek és a szellősség egy tengerparti lakot juttatnak eszünkbe, Cziegler Balázs díszlete ezúttal nem válik megkérdőjelezhetetlenné, számos más darab eszünkbe jut, amely előadható lenne, sajnálatos, hogy a Vezúv kitörését nem láthatjuk, pedig ígéretesen okádéknak írják le, ám pechünkre az a nézőtér helyén van. Kérdéses, hová tűnik az előszoba az első felvonás után (bár sokkal jobb, hogy nincs ott). Ezt a teret (pontosabban Schneiderék nyolcszobás villáját) uralja egy Hippolyt nevű úr, a ház inasa, akit az újgazdag Schneiderné vett fel arisztokráciautánzási célzattal, ami némi konfliktust okoz a házban, ugyanis Schneiderné férje, bizonyos Schneider, felkapaszkodott fuvaroscég-tulajdonos, meggyőződéses demokrata, és kispolgári ízlése zsigerileg irtózik az efféle rongyrázástól.

Itt jön Guelmino Sándor rendezői közbeszólása: az előadás Schneidere nem is annyira irtózik az arisztokrácia külsőségeitől, Sarkadi Kiss János elővezetésében a kakas-hanghordozással manírkodó Schneider úr sokkal inkább önző, mint ösztönszerű nyárspolgár, nem félelem bénítja, hanem ravaszság. A demokrataság póz, ha adódik jobb, nem habozik váltani. Nem mondana nemet a kurzuslovagságra. Érdekes gondolat.

Hippolyt, a lakáj - Sarkadi Kiss János, Kovács Zsuzsa

Csakhogy. A másik rendezői gondolat mintegy kioltja ez egyiket. Ugyanis Hüse Csaba inasában egy modoros, meggyőződésesen ifjúkonzervatív illetőt tisztelhetünk, aki minden cinizmus vagy hátsó szándék nélkül merőben szokatlan módon tisztán hisz abban, hogy amit csinál, az _valóban_ jó.

De ezzel számtalan probléma akad. Az egyik, hogy Sarkadi Kiss Schneidere sokkal, de sokkal markánsabb jelenség, mint Hippolyt. A másik, hogy egy ilyen Hippolyt nem csábítja gazdáját, mint az idősödő urak reprezentánsát, a _művészet_ élvezetére, pláne nem diktálja le neki betöretlen bárénekesnők telefonszámát, desőt nem adja maga ápoltjai szájába az Operából való szökés indítóokát. A harmadik gond ebből a kettőből fakad: a konfliktus egyszerűen nem létezik, de ha mégis eljátsszák, hát totálisan hiteltelen az egész. Mégis eljátsszák.

Hippolyt, a lakáj - Hüse Csaba

Hogy így is nevetnek a nézők, és élvezik a produkciót (a belépőktől megfosztott, dramaturgiailag megkavart, lassan csordogáló, ötlettelen információs jelenetekkel telezsúfolt első felvonáson kívül), az annak köszönhető, hogy jó színészek mondanak el jól megírt mondatokat, és a közönség bizony már ezért is roppant hálás.

No igen: a darab az arisztokrácia-majmoló álpolgárból csinál viccet, ami úgy tűnik, zsenánt lenne (az előadás slusszpoénja is azt sugallja, hogy no, azért nem olyan rossz dolgok, amiket a Hippolyt itten csinált, legalábbis nem mind), ehelyett – korántsem a tanulság szintjén – némi trafikkoncessziós viccelődést, illetve a magyar nemzeti hatalom nevében szóló Makáts főtanácsos van viszolyogtatóan erkölcstelen, ám a társaságban komilfó mutyigéppé alakítva (Nyári Oszkár tökéletesen emlékeztet egy általánosan korrupt kormánypártiképviselő-modellre). De a társadalmi kiegyezésre hajazó előadás nem tud igaz lenni, sőt, még jó sem. És ez utóbbi következik az előzőből.

Hippolyt, a lakáj - Varga Zsuzsa, Hüse Csaba, Sarkadi Kiss János, Czene Zsófia

Ha ezen túlteszi magát az ember, észlelheti, hogy van egy színészi meglepetése az előadásnak, Marofka Mátyás táncos-komikusi szerepkörben való bemutatkozása: a szalontáncos Makáts Csaba alakja a legjobb értelemben vastagon el van túlozva, Marofka egy finomkodóan ripacs, ám maszkulin vonzerejére büszke, szerethetően taszító alfahím-paródiát csördít a szerepből, poénjai működnek, énekhangja remek, mozgása virtuóz, és ezt ki is használja az előadás. Ha már a mozgásnál tartunk: Makátsnál működnek a tornaórás mozgásmozdulatok, ám Balogh-Barta Viktória koreográfus ezt a többieknél is sajnálatosan erőlteti, és meglehetősen erőszakosan az arcunkba tolja a mozgást, pedig ennél a műfajnál nincs szükség erre, a kevesebb több lenne. Mindazonáltal a Bőg a tehént ezzel együtt is sikerre tudja vinni Lecső Péter (a bumfordi, de nem ostoba Tóbiás) és Nyári Szilvia (a felvágott nyelvű Julcsa) – de vajon miért nem kapnak lehetőséget a reprízre?

Hippolyt, a lakáj - Hüse Csaba Varga Zsuzsa, hiába van kitömve, egyszerűen alkatilag nem Schneiderné, hiányzik a vastagsága, a teste (az alakításnak), Kovács Zsuzsa sajnos nem tudja jól és rosszul elénekelni Mimi belépőjét, csak reflektálatlanul rosszul (pedig lenne lehetőség helyrerakni a dolgot). A szerelmi szál pedig egyszerűen elsikkad, a szinte mindig profilt mutató Karalyos Gábor (Nagy András) mintha jelen sem lenne, oly halovány, Czene Zsófi pedig, szakítva a szerep szokásos értelmezésével, elegancia nélküli, sprőd, artikulálatlan Terkát játszik, akinek a boldogsága, őszintén szólva, hidegen hagyja az egyszeri nézőt.

Tulajdonképpen az is pozitívum, hogy volt valami gondolva erről a darabról, és az alkotók megkíséreltek vele közölni valamit, még ha az nem is valami eredeti. Azonban a számos kompromisszum, a szereposztási problémák (a kaposvári társulatból még mindig simán kiállítható lett volna egy problémamentes előadás), a dramaturgiai lyukak nem engedik az előadást izgalmassá válni. Időnként nevetni lehet rajta, nem is rosszul – és ez ma már Kaposváron is elég. Talán emiatt sem olyan jóízű a nevetés. De legyünk túl ezen: változott a színház meggyőződése. Mint a Schneider úrnak.

_(2013. október 12.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr488005787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása