– Mert nincs hely, nem fog elférni.
– Leteszem a lábam alá – felelem.
– De nem fog elférni – ragaszkodik a hölgy.
– Eddig ezt az ország összes színházában sikerült megoldanom, nem hiszem, hogy most másképp lenne.
– Akkor sem lehet, ez a szabály – a hölgy már-már ingerülten rántja elő az aduászt.
– Laptop van benne, amit nem szeretnék leadni a ruhatárban. De ha vállalják érte a felelősséget, megteszem – próbáltam megoldást találni.
– Azt nem, mi nem vállaljuk érte a felelősséget.
– Akkor mi legyen? – kérdezem végül.
– Nem tudom, ez van – és ezzel pontot tesz kellemes dialógusunk végére.

Nagyjából ez a konstruktív, segítőkész beszélgetés esett meg az Erkel Színház nézőterére vezető ajtóban, mondanom sem kell, hogy ilyen és ehhez hasonló az Operaháztól a legkisebb pincéig soha, sehol nem történt velem. Szimpatikus nyitány, de az ember persze elfelejti az előadás időtartamára (kit érdekel, milyen a fogadjisten), előítélet ugye tilos, már csak azért is, mert végtére egy kedves és együttműködő ruhatáros hölgy megígérte, hogy vigyáz a laptopomra. Így végül bejutottam, de kalandjaim nem értek véget.

Mi több: már ennél korábban, a főbejáratnál elkezdődtek: végeláthatatlan diáktömeg sorjázott az Erkel Színház előtt, nyolctól tizennyolc éves korig, szinte csurig töltötték a 2200 férőhelyes nézőteret. Sorban állva a jegyemért azt is megtudtam, hogy per kopf háromszáz forintba került a belépőjük. Háromszázba. Igen, 300-ba. A színház ugyan nemrég nyitott (újra), de igen komolyan meg van töltve diákokkal. Mindebből nyugodtan levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy a fenntartónak (ami ugye a magyar állam) fontos, hogy a diákok minél többen jussanak el az Operaház második játszóterére, ráadásul potom összegért. Talán mondanom sem kell, hogy ez a háromszáz forint mennyire jelképes. A háromszáz forintos beléptidíj olcsóságot ígér és értéktelenné tesz. Devalválja a színházat. (Persze, az előadás függvénye a mértéke.) Demagógia erre azt felelni, hogy mindenkinek elérhető áron kell adni a kultúrát, nyilván van, akinek igen, de azt az értékszintet nevelni a gyerekekbe, kollektíve, hogy egy produkció tíz zsemle árával ér fel: több, mint káros. Ebből pedig azt következik, hogy a Háry János a fontosnál is fontosabb. Ultrafontos, hogy a diákok lássák. Hát látták. És a háromszáz forint, így utólag, egész reális árnak tűnik érte.

***

Kodály Petőfi: János vitézét idéző műve a bukolikus magyar tájon játszódik, ahol él egy délceg magyar huszárlegény, név szerint Háry János. Strázsálás közben egy szép napon átsegíti Mária Lujzát és kíséretét az orosz határon, félkézzel átrántja magyar földre a komplett őrbódét, és így már nincs útban a leengedett sorompó. Az osztrák császársarjnak ez imponál is rendesen, olyannyira, hogy magával viszi Háryt Bécsbe (így lesz belőle Johannes Háry), akinek legfőbb kívánsága, hogy szerelme, Örzse is vele tarthasson. Ebből adódik, hogy néminemű féltékenységi kalamajka szövi át a történetet, meg persze érdekharcok is, amelyek egészen odáig fajulnak, hogy Ebelasztin báró ráugrasztja a Monarchiára Napóleont. De hát mit ér az Európa-tipró francia sereg, ha vannak magyar huszárok, akik két suhintással kardélre hányják az ágyús hadat. A diadalért cserébe Hárynak kijár az uralkodói kegy, no meg egy menyasszony, de hát a magyar huszár ugye magyar huszár: neki csak magyar jány hódíthassa meg az szüvit. A teljességhez még hozzátartozik, hogy mindezt az öreg Háry meséli el egy borozóban az ott mulatóknak.

Lehet ez mese, lehet mai sztori is, lehet andalgás a csicsásra romantizált magyar történelemben, meg lehet kritika is egy elképzelt magyar történelemről, lehet sok minden, ennél akár sokkal több is – ehhez képest meglepő, hogy Vidnyánszky Attila rendezésében nem lesz semmi sem. Kodály kottája jobbára alig észrevehető aláfestésként szolgál az előadáshoz, nem mintha ne lennének benne impulzív váltások, gazdag dallamok, a mai fül számára is izgalmas hangok, vannak, csak éppen a zenekar - Kovács János karmester korrektül pontos vezénylete mellett - homogén világként értelmezve teszi lapossá a zenét. Sokat elárul arról, hogy mennyire mélyültek el az alkotók a zenében, hogy a nyitányt egy színpadra vetített stáblista, illetve a fotóval illusztrált szereposztás kíséri (amúgy önmagában vicces, ahogy egy-egy kép találkozik éles zenei váltásokkal, illetve groteszk, mennyire idegen ez így), aminek semmi köze a színházhoz, csak elfedi, zárójelbe teszi Kodály művét.

A Bianca Imelda Jeremias tervezte, kor- és tájegységhű, motívumokkal és erőteljes színekkel teli jelmezek annál inkább tele vannak szándékkal, ha más nincs is, legalább igyekeznek izgalmasan vizualizálni a realista közeget. Ennek a realizmusnak fekszik alá Olekszandr Bilozub a teret jól záró, népművészeti alakzatokkal díszített háttérfala, és a középen található, praktikus, alagutas emelkedő is, ami bár gördülékenyen váltogat a jelenetek között, javarészt mégis fantáziátlannak és üresnek hat – egyedül a határ menti őrbódé telet és nyarat egyszerre megjelenítő képében van némi izgalom.

Persze mindez senkinek nem tűnik fel, ha leköti, ami a színpadon zajlik. Színházilag a legizgalmasabb, ahogy magától értetődő jelentőségteljességgel Mátyássy Bence Diákja megszereli a hangrögzítőt, illetve ahogy a vele kiegészülő Magyar silbakot alakító Fehér Tibor és Burkus silbakot játszó Farkas Dénes eszi a szalonnát, vagy amilyen természetességgel kezelik és jó humorérzékkel szórakoztatják a közönséget, ahogy ehhez Szalma Tamás Ferenc császára is néha betársul (amúgy Szalma egyik monológjában megjelenik némi fenyegető tekintély, de az csak ajánlat marad, a rendező nem kezd vele semmit), és ahogy Szatory Dávid százhuszonharmadjára is képes jó ritmusérzékkel prezentálni Krucifix generális visszavonuló hadműveletét. Nem mintha bárminemű szerep lenne rájuk bízva. Ellenben Szegedi Csabával, aki Háryként zengi és öblögeti a mondatokat, érteni és hallani persze nem lehet belőle semmit, ahogyan dalaiból sem, a karakterépítést pedig inkább hagyjuk, esetlensége sok mindennek tűnik, csak délcegen huszárosnak nem, Schöck Atala színpadon töltött idejéről dettó ezt lehet elmondani, bár Örzséje legalább ártatlannak és egyszerűnek tűnik. Csurka László Öreg Háryja fixen áll a színpadon, némi tekintéllyel, érthető mondatok kíséretében, Meláth Andrea irritálásig ismétli Mária Lujza háklijait, Batki Fazekas Zoltán Napóleonja pedig mintha egy el nem készült rajzfilmből lépett volna elő, önmaga paródiájaként.

Hogy a szerepek miért mellőzik a karakterjegyeket, a motivációkat és a viszonyokat (dramaturg: Szász Zsolt), hogy a Háry János miért nem szól semmiről – még csak valaminek a lehetősége sem merül fel egy pillanatig sem –, az teljes rejtély. Se hangsúly, se motívum, se hangulat, de még csak érthetően lerendelkezett jelenetek sincsenek, hiszen a statisztaként használt mellékszereplők színpadi pótcselekvése jóval érdekesebbnek mutatkozik (néha fel is nevetnek a diákok), mint a középen érdektelen érthetetlenségben évődő főszereplő pár, akik végeláthatatlanul húzzák a lezárást. De ez mindegy is, itt a tévé, beleforgatnak az előadásba, még maga Ókovács Szilveszter is tiszteletét teszi az egyik páholyban néhány jelenet erejéig, a gyerekek meg alkalomadtán hatalmasakat tapsolnak és fütyülnek.

Nyilván ez azt jelenti: siker. Pedig nem. Ez gáz. Ugyanis senki nem foglalkozik azzal, hogy a végetaps annak szól, hogy végre vége az előadásnak (körülöttem például mindenki díjazta a legördülő függönyt), hogy a gyerekek felpattanva, a tapsrendet meg sem várva viharzottak volna ki, ha a színészek nem iramodnak elő időben meghajolni, hogy a komplett előadást egy masszív, folyamatos morajlás és duruzsolás kíséri, hogy a füttyben annyi a pimaszság, mint az Erkel Színházban a felújítottnak elszámolt négyzetméter. Az pedig, hogy a szereplők egy része alámegy ennek a füttynek, üdvrivalgásnak könyvelve el azt, csak arról árulkodik, mennyire nem értik a célközönséget. Ha pedig valaki minderre sikerként, a színház fiatalokhoz való eljuttatásaként tekint (azt talán mondanom sem kell, hogy mindez kötelező programként, tanítási időben, tanóra helyett és előtt zajlott), az szintén csak a hozzáértés, az intelligencia totális hiányáról, a mérhetetlen szakmaiatlanságról és képmutatásról árulkodik.

Mindebből szerencsére a nézők közül két nap múlva már senki nem fog emlékezni egy hangra sem, és ez így jó. Annyi biztos megmarad, hogy a színház unalmas, néha meg ciki, és kedvük sem nagyon lesz visszajönni. Nyilván fognak, ha egyszer kötelező program, amiből meg gyűlik a konfliktus: a diák utálja, a tanár erőlteti, a diák még jobban utálja, a tanár még jobban erőlteti, senki nem érti, a másik miért nem érti, valós érdeklődés nuku, a színház pedig meghal a kettő között. Az ilyen színház – és vele együtt sok másik. De ezért a színházért nem kár, csak túl sok milliárdba kerül évente. A magyar társadalmi haszon, mint olyan.

***

Ha egy pedagógus komolyan venné a munkáját, akkor ajánlunk egy valódi Háry Jánost: ide tessenek vinni a gyerekeket Igaz, többe van, mint háromszáz pénz - csak ennek értelme is van.

_(Erkel Színház, 2013. október 8.)_