A Szegedi Nemzeti Színház Kovács Frigyes rendezésében ezt a különös tanyasi sorsot állította színpadra Szegeden, és hozta el a fővárosba a Vidéki Színházak Fesztiváljára. Nem pusztán a horizontális és vertikális távolságok miatt nehéz ez a vállalás, hanem azért is, mert az ehhez hasonló történetek - némi lenéző vagy éppen könnyfacsaró hoppá-élményt hagyva maguk után - rendre a kereskedelmi televíziók kis színeseiként pukkannak szét körülöttünk.
A Pipás Pista in medias res kezdőik: miközben a csendőrök veszik fel az elfogott Pista vallomását a börtönben, az elmondottak megelevenednek a színen. Az asszonyok elpanaszolják bánatukat férjeikre – ki, hogy magtalan és veri ő, ki, hogy a tyúkólban lakatja, ki, hogy rogyottra dolgoztatja –, Pista pedig sorra leöli őket. Van, akit ingyen, van akit pénzért. Mígnem egy asszony puszta úri szeszélyből uszítja a férjére, és amikor az "átokházi hóhér" nemet mond, még meg is zsarolja őt. Ha már ennyi titkot kifecsegtünk, azt is elmondhatjuk, hogy ez az asszony a hurkában végzi, és Pista ekkor kerül csendőrkézre.
Ebben a színpadi átiratban minden tanyasi férj Mihály, és minden asszony Máli, ami akár utalás is lehetne egy súlyos sorsközösségre (és talán az is), de itt inkább poénforrásként hasznosul. Az előadás alaphangulatát egyébként is a mélybenézés és a távolból ránevetés közötti fókuszváltások határozzák meg, amelynek elsődleges motorja az a dramaturgiai alapszituáció, hogy - hol a korábban színre lépő figurát küldve vissza a takarásba, hol a vallató csendőröket unszolva a történetbe - helyzet szülte rendezőként a főhős maga vezényli le a múltidézést. Ahogy ez az önleleplező gesztus a kívülről rálátás perspektívája helyett itt inkább a komikumot erősíti, csak az előadás legjobb pillanataiban van egyszerre színen mélység és távolság, tragikum és humor.
Kovács Frigyes rendezése azonban a helyenként hozzávetőleges poénok és néhol túlzásba vitt hangulatoldások mellett is komolyan veszi mondandóját, és az előadás egyik legfőbb erényeként képes elérni, hogy végső soron mi is komolyan vegyük.
Az itt-ott az oldalfalakra applikált és a fentről belógatott, néhol bontásból származó fa díszletelemek a maguk szórványosságával is érzékletesen jeleznek egy önerőből fenntartott, alapvetőn szegényes, falun túli világot. Miközben - többszöri kiszólásokkal - erre a tanyavilágra az előadás pusztuló közegként utal (ahogy egyébként az egykor virágzó tanyasi kultúra a valóságban is leépült), a színpadi játék inkább az állandóság, a mozdulatlanság képzetét kelti. A tényleges mozgások elvesznek a hatalmas térben, így a Pipás Pista legerősebb pillanatai állóképszerűek. Színpadi lakói - és ez alól a címszereplő is csak részben kivétel - szintén jól exponált állóképek: kiváló játékkészséggel felvázolt, meseszerűn valós alakok. A hasonló felfogásban, de az elrajzoltság különböző fokain megformált asszonyfigurák közül Borsos Beáta Suláknéja emelkedik el, aki előrehajlott vállaival, billegő mozgásával, egyszerre ijedt és mégis fineszes szemeivel a legelevenebbre megalkotott asszonyfigura. Méltó színpadi párja Kedvek Richárd mint Szokál Mátyás, aki fizimiskára inkább érződik egy elszegényedett, olasz főnemesnek, és aki hiánytalanul villantja fel a rendíthetetlenre beégett tanyasi (és nem tanyasi) rasszizmus majd összes védjegyét. Amikor felénk fordulva nagyokat pattintgat karikásával, hogy rendnek kell itt lenni, a kutyafáját, az előadás kevés olyan pillanatának egyikét hozza létre, ahol kapcsolódik a városi nézőér, a színpadi játék és a megidézett tanyavilág: az ostorvég jól érezhetőn a mi hátunkon csattan.
A jellemző falusi ruházatban (néhol hacukában) megjelenő szórakoztató figurák a vidéki élet karakterei közül szemezgetnek, és a komikum alapforrásaként ez megannyi jutalomjáték. A címszerep is az, de ennek a vastapsnak már nagyobb ára van. Szabó Gabi mélyen bődülő hanggal, agresszív gesztusokkal csupán jelzi a rettegve tisztelt figura férfias attribútumait, ezzel szemben mind a kilátástalanság mély melankóliáját érzékletes hitellel viszi végig az előadáson, mind a gyermekét magától eltaszító szeretet őrjöngését megrázó erővel mutatja meg. Mindezek (és a tér nagyságának) eredőjeként, de elsősorban éppen játékának finomabb regiszterei miatt Pipás Pistája minden rá irányított fókusz ellenére el-elvész a nálánál harsányabb, illetve önazonosabb figurák között. Aminek dramaturgiai következménye, hogy a főhős(nő) inkább tűnik sodródni a történésekben, mint irányítaná azokat, inkább áldozat, mint saját sorsának beteljesítője. Az előadásban kissé komolytalanra karikírozott tanyavilág a maga már-már együgyű alakjaival végül elemészti a legendát: hogy ez a megbicsaklott erőér mégis drámává tud lenni, az elsősorban Szabó Gabi játékának köszönhető.
A drámához elengedhetetlen erőegyensúly abban a tekintetben is hibádzik, hogy legfeljebb szöveg szinten vannak utalások arra, hogy ezekben a családi ellentétekben mindkét félnek van igazsága, és kósza sejtelemnél nem több, hogy éppen ezeknek az egymásnak feszülő igazságoknak a feloldatlansága-feloldhatatlansága a tanyavilág végzete. Kovács Frigyes rendezése leginkább vegytisztított képletekkel dolgozik: minden esetben az egyértelműn rosszabb felet öli meg a Pipás, és végül Fői Viktória szenvedéseinek felidézésével maga a gyilkolás is megkapja a maga megnyugtató indoklását.
Az alkotók - hol a pusztuló tanyavilág képzetét terítve szét, hol a mások szenvedésén erőszakkal kicsikart rend terrénumaként utalva rá - érezhetőn keresik a kapcsolódási pontokat a kortárs nézőtérrel, de ebből csak ritkán születik több hangsúlyos gesztusnál.
Az előadás összességében egy élettől meggyötört, meghasonlott anya el-elvesző, majd újra előbukkanó monodrámája egy teljes előadás nevetve-sírva szórakoztató díszletében.
_(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2013. szeptember 14.)_
