Hát nem is megy tovább, itt marad, és Masnival múlatja az időt, miközben hangoztatja a Portugáliát, és mi tagadás, Masni helyében nekünk is megfordulna a fejünkben, hogy lehet, hogy mennénk mi is a Portugáliába, ami egész biztosan sokkal jobb, mint Sátánnak kimérni a harmadik fröccsöt reggel hétkor, és ahogy közelítünk a Portugáliába indulás amúgy bizonytalanul távoli idejéhez, annál élénkebb ez a kép Masni fejében, és egész addig tart, amíg meg nem érkezik a fiú felesége, hogy visszavigye csélcsapul művészkedő és önkereső ifjú férjét a vállalkozásba.
Innen picit megbicsaklik a Portugál szombathelyi előadása, mert ha egyszer a fiúnak felesége van, és erről minden szereplő értesül, a végén a tetőpont, Masni és a fiú kvázi eljegyzése elég valószínűtlennek tűnik (legalább egy olyan típusú kérdés elkelne, hogy mi lesz a feleségeddel, komám), e problémán az előadás túlugrik, ahogyan a menni vagy maradni kérdés sem válik a produkció alapvetésévé, pedig ez egy jelen idejű, fontos, sőt szorító kérdés, és mivel ez a Portugál ma játszódik (erre van gesztus az előadás kezdetén), nem kerülhető meg. Bár nem kerülődik meg teljesen, Kovács Gergely belejátssza a Bece becenevet szerző fiúba, sőt ő, azt hiszem, kicsit igazán Bece, legalábbis elhiteti: kívülálló, utat kereső, szelíd és értetlen egyszerre. Ez a kicsit tétova, fürkésző alapállás nagyon jót tesz az amúgy meglehetősen biztos panelekből építkező színészi technikai repertoárnak, amelyben Orosz Róbert (Csipesz) mások kárára poénkodással, Endrődy Krisztián (Retek) pedig a butarendőr-klisé üzemszerű eljátszásával mérsékelt szellemességgel vesznek részt, noha Szabó Tibor (Kocsmáros) kisembere az érzelemmentesség álarca mögött is képes viszonylag sokszínű lenni, de Horváth Ákos is jelenséggé tudja tenni a meglehetősen statikus Sátán alkohol iránti mély elkötelezettségét, Németh Judit pedig konkrét akrobatamutatványokkal fűszerezi és mértékletesen kezeli Jucika szüntelen – ám Sátánénál sokkal virulensebb eredményű – delíriumát.
Kelemen Zoltán papja leginkább a két világ (mármint az egyházi és világi világ) határán méltósággal szomorkodik. Alberti Zsófia Masnija inkább sodródik az eseményekkel, mint alakítja azokat, megfelelni próbálva mindenkinek, kár, hogy azt a kézenfekvő megoldást választja Szerémi Zoltán rendező, hogy Masni egyértelműen a férfiszerepek alá sorolva jelenik meg a produkcióban. Az pedig kérdés számomra, hogy Fekete Linda (Bece felesége) színrelépésével miért változik át az addig jellemzően picit elrajzolt kisreálban fogalmazott előadás stílusregisztere vásári komédiává: a színésznő hallatlanul elméretezett metakommunikációjával és hanghordozásával finom paródiaalak helyett vastag ecsettel felskiccelt urbánus suttyó fiatalasszony-vázlatot rittyent a kocsma közepébe, amivel érzékelhetően egy másik előadás kontúrjait úsztatja be (amit a gesztusokat illetően semmiképp nem a Márkus Emília teremre, hanem egy több ezer fős amfiteátrumra terveztek).
Az előadásról a színészeknél többet nemigen lehet elmondani: Szerémi Zoltán vélhetően a darab üzembiztos levezénylését tekintette célnak, ez tisztességgel megvalósul. A rendező nem mélyíti el a felvetett kérdéseket, problémákat, különösebben nem is látszik gondolni róla sokat, pedig a 3 óra 5 perc hosszú előadásba bőven beleférne (Csík György kinyitható-összezárható dobozdíszletébe is). Nincs is mindig mivel kitölteni az időt, hosszas dialógusok csak azért vannak a színpadon, mert bele voltak írva a szövegkönyvbe, de elszenderedni nincs lehetőség, az áttűnések alatt alkalmazott mulatószene (Szerémi Zoltán sajnálatosan autentikus szerzeményei) dübörgő basszusa mindenkit ébren tart.
Szórakoztató előadás, sokan jól is szórakoznak. Ereje nem hat Portugáliáig, sőt talán éppen csak a nézőtérig. Bece hazatér, megadja magát, Masni meg magára marad, nem adja magát. Retek börtönbe került. Sátán kijózanodott. Aztán mi is elmentünk, haza.
_(2013. május 22.)_
