Pedig a cím ezt mondja. A Fráter Zoltán szerkesztette szövegek azon novellákból válogatnak, amelyek az óbudai macskakövek között játszódnak, van egy keret, lávsztori. Azonban hiába szövődik valamiféle történet előttünk, ha az ember nem érti, miért lesznek ezek az asszonyok oda a férfiért. A rendező Székely Kriszta e.h. arra építi az előadást, hogy a szövegből egyértelműen kiderül ez. Közel sincs így: pusztán történetet látunk, felül a tiszta égbolt, körülöttünk egy-két szúnyog, szemben az Óbudai Társaskör árkádjai, alattuk két pad. Jobbra helyezkedik el a Kék Duna Koncert-Szalonzenekar. Méltón az este fénypontjai, ismert muzsikákat húznak, remekül kooperálva, Berki Sándor hegedűn vezet. A zenei betétek inkább üdítő hatást keltenek, semmint fárasztóak lennének, hallgatná még az ember, nem akar visszamenni a butácska szerelmivé redukálódott történethez. Ami nem kellene, hogy ilyen legyen, a sorok legmélyén sokkal komolyabb dolgok sejlenek fel, de ezek úgy rejtőznek a felolvasás alatt, mintha évszázadokkal előtte zárták volna le a bort, most meg tessék, nem lehet kinyitni.

Akik kinyithatnák: a színészek. De még csak feszegetni sem akarják, megelégszenek a szövegek felszínével. Egyébként többről van szó, mint szimpla olvasásról, nem ülnek végig, folyamatosan járkálnak. Sajnos azonban a járkálás esetünkben szó szerint értendő, nem vagyok meggyőzve arról, nem felesleges elszakadni az ülő helyzettől. Néhol érezzük csak azt, hogy ez teszi gördülékennyé a szöveget, máskor nyaktörő mutatványt hajt végre a nézősereg, annak érdekében, hogy lássa Szindbádot egy magaslaton. Amikor pedig gördülékeny az előadás, olyankor talán már túlságosan is az, rettentően könnyen válik monotonná, kivált az első felvonás, verhetnének bottal, fogalmam sincs, mi volt az óbudai Carmennel, ellenben a mellettem ülő férfi cipője világosbarna. Amúgy ha rákapunk az ízére a történetnek, tudjuk követni, kellemes anekdotákat hallhatunk. Hallunk balerináról, aki leesett, egy várható gyerek is belejátszott a képbe, aztán a nemzeti gyászt hirdető nő, akivel azért mégis érdemes kacérkodni. De megint itt van, hogy nem lehet egy karakterhez kapcsolni ezeket. Takátsy Péter Szindbádja ugyanis teljesen üresnek hat, cirkuszi járása, gyerekes gesztikulációi nem teremtenek egyenlőségjelet a szöveggel, ezáltal azoknak nem lesz súlyuk, pedig néha felmereng, most eltalálta a hasonlatot, leesett a poén, hatott a nézőkre, majd máris lépdel tovább, mint bohóc a porondon, és mozog látványosan, teremtve ezzel egyfajta didakszist a színpadra. Így a nagy mondatok szinte egytől egyig elvesznek a levegőben, leegyszerűsödnek, még akkor sem jön izgalomba az ember, amikor az ételekről ábrándozik. A szekunderek fölül is kerekednek rajta: Fullajtár Andrea igéző, csábos asszony, annak összes kívánságával, Pelsőczy Réka elutasító, mégis dörgölőző Jolánt hoz, néhol ő is túlságosan tanítóan olvas.

De tanítás ide vagy oda, azt nem sikerül kiolvasni ebből az estéből, kicsoda Szindbád, és mit akarnak nekünk adni. De mindegy is, hideg se volt, szúnyog se sok, még járnak a villamosok, az óbudai hajótörött sétál ki a két hölggyel az ajtón, egy nagyon látványos jelenetben, az ember meg tárt karral kérdezi: miért, hova.