Nem eresztem bő lére a szöveget, lévén a magam huszonpár évével nyilvánvalóan nem tartozom a produkció igazi célközönségéhez. Annyi azért így is elmondható, hogy az előadás a maga műfajában sem különösebben kiemelkedő – sőt. A Zeller–West–Held szerzőhármast követve a dramaturg-rendező Nemlaha György is biztosra megy. Az alaptörténet a megszokott klisékkel dolgozik. A tiroli postáslány szerelmes a jókedvű madarászba. Őket majdnem szétválasztja a korrupt, de buta udvari emberek cselszövése, a hercegnő bölcsessége azonban megmenti a helyzetet és mindenki megtalálja a maga párját.

A történetet fülbemászó háromnegyedes dallamok kísérik, néha egy-egy poénos közjátékkal. A díszlet egyszerű, első felvonásban a tiroli faluban vagyunk, két faházzal, asztallal, a másodikban az udvart látjuk, ahol a háttérben a tiroli panorámát fehér drapéria váltja, előre pedig néhány gyertyatartó kerül. Amellett, hogy a szereplőgárda kifejezetten lelkesen játszik, az alakítások sem nyújtanak többet, mint amennyi éppen szükséges a sztori elmeséléséhez. Néhány komikus rész, mint a lefizetett professzorok duettje vagy Adelaide (Balázs Andrea) és Szaniszló (Domoszlay Sándor) kettőse nevettető is. Ha a dalbetéteket nézzük, Egyházi Géza (Ádám) és Geszthy Veronika (Milka) éneklése nagyobb élményt ad a többiekénél. Az előadás elején behozott élő sólyom reptetése mellett a közönség Hevesi Annától és Horváth Tamástól mint színpadi madaraktól kellemes balettbetéteket is megcsodálhat. Dicséret illeti a Váci Szimfonikus Zenekart, amely tisztességgel, jó minőségben kíséri a két és fél órás előadást.

A meglehetősen magas átlagéletkorú közönség több vastapsot is adott. Volt azért ebben a tapsban valami bájos is.